Paradicsom

De nem az igazhitűek számára fenntartva, hanem családi fogyasztásra szánva. Amikor beköszöntöttek az első őszi fagyok, nem tudtuk, hogy mit tegyünk a töveken maradó, hatalmas mennyiségű zöld paradicsommal. Mások is kínáltak ezidőtájt ingyen elvihető zöld paradicsomot. Mivel jobb ötletünk nem volt, zöldparadicsom lekvár készítésébe fogtunk, ami nem olyan sikertörténet mint a sárgabarack, de végeredményben ehető lekvárféle és egyáltalán nincs paradicsomíze.  De ezzel együtt is kereskedelmi mennyiségű zöld paradicsomunk maradt. Jobb híján mindenféle vízszintes helyre tettük a lakásba, ahol a paradicsomok szép lassan beértek. Persze volt olyan, ami megromlott, de ezek szerint a gombáknak is jól kell járniuk a buliban,  de nekünk saját, ugyan nem napon beérett, de ízletes paradicsomunk lett ezáltal. Mostanság kezdünk kifogyni belőle, talán még az új esztendőre marad még pár szem érett. Mindenesetre semmivel sem rosszabb, mint a boltban kapható, ízre semmiképp és legalább tudjuk honnan származik és mi történt vele. Szóval jövőre ezt hiszem már tudom mit fogok csinálni a megmaradt zöld paradicsommal.

Posta

Már egy ideje semmilyen dehonesztálót nem írtam a Postára, mint szolgáltatóra. Ez persze nem azért van, mert hirtelen szolgáltatni kezdtek, hanem az ember próbálja a lehető legjobban elszigetelni magát a szolgáltatásuktól azzal, hogy ahol lehet alternatív megoldást keres. Persze bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen a dolog, várok két küldeményt is külföldről, ami egy hónap alatt is képtelen volt megérkezni, de talán, ha elmúlik ez az 'előre nem látott' karácsonyi forgalom, akkor talán beesik még egyszer. Viszont a napokban találtam számlalevelet a postaládánkban. Persze nem hozzánk szólt, hanem az utcában egy másik házhoz. Ugyanilyet nekem is kellett volna kapnom, az egyik tévé szolgáltató számlájáról volt szó - azt nyilván máshoz dobta be a diszlexiás úriember, ugyanis a hozzám érkezettnél sem a név, sem pedig a házszám nem stimmelt. Még jó, hogy az utcát eltalálta! A tévesen kézbesített küldeményt elvittem a címzetthez, de az én levelemet eddig még nem kaptam meg - gondolom más korántsem volt ennyire lelkiismeretes. Már csak azt nem tudom, hogy ezért miért kérnek pénzt? Az ember/cég fizet nekik a továbbításért és ahelyett hogy kivinnék a címzetthez, nem elég, hogy nem viszik ki, de még el is vesztik. Arról nem is szólva, hogy sosem szerettem, ha az én számláimat más emberek nézegetik.

Az étkekrül - Botos vendéglő, Fót

Eddig viszonylagos szerencsém volt az étteremválasztással. Mondjuk ezt a helyet nem én választottam, éves céges vacsoránkat tartottuk itt. (Szinte) minden hely megérdemel egy esélyt és ez legalább közel volt. Az étterem könnyen megközelíthető, saját parkolóval rendelkezik, de a parkolás amúgy sem okozna olyan hatalmas problémát, legfeljebb csak azok körében, akik közvetlenül az ajtóban szeretnek megállni, de itt azok is örülhetnek. Az épület szépen felújított, a 80-as évek haladó vidéki stílusában, igazán kár, hogy közben eltelt harminc év - de mentségükre legyen mondva, hogy minden tiszta, hangulatos és vidéki. A személyzet kedves és szinte mindent azonnal hoztak. A székek kényelmetlenek, de ez egy étteremben megszokott - ne ott töltse a kedves vendég a szabadidejét, egyen, aztán menjen útjára. Az ételekkel viszont volt némi problémám - és hát ugye, mi másért járna az ember étterembe, a hangulat önmagában nem laktató. A felszolgált sertésraguleves nem ment át a vizsgán. Bármikor különbet készítek, akár becsukott szemmel is. A húsnak egy kissé furcsa szaga volt, a leves egy átlagos menzaszínvonalat képviselt. Másodiknak egy sertés szűzből készült rántotthúst kértem párolt zöldséggel. A tányérok alapvetően kicsik, akár csak az asztalok, nem igazán lehet kényelmesen enni, mert összeér az ember a mellette ülővel, illetve állandó logisztikát kíván az, hogy az étel ne essen le a tányér egyik felén, amikor a másikon túrunk épp a villával. Szóval a párolt zöldségben  a mirelit franciasaláta alapanyagot ismerhettem fel, ami meglehetősen aszott hatást keltett, ez némileg köszönhető volt az elkészítés vélt technikájának. A rántott húsnál komoly gondolkodóba estem, ismervén a szűzérme méretét (az egy kis gyösz húsdarab a karaj mellett) nem tudtam elképzelni, hogy alakíthatták ki azt a szép két darab húst abból amit én szűzérmeként, (avagy nyúljaként) ismerek. Megoldották, annyi bizonyos. Desszertnek a többiek somlói galuskát kaptak, ami távolról sem volt dekoratív és a kollégám, aki gesztenyepürét kért, ő is kapott a püréjére csokiöntetet, ami szerintem ha nem is üt el ízvilágában egy pürétől, de egyértelműen nem való rá. Azzal együtt, hogy gesztenyét meg alig kapott, a püréje egy nagy tál tejszínhab, csokiöntettel és gesztenye szórással nevet kaphatna egy, a realizmushoz merevebben ragaszkodó helyen. Összefoglalva:  az étterem biztosan hozza egy általános iskolai menza színvonalát, aki szeretné újraélni a fiatalságát annak bátran ajánlható. Lehet, hogy csak rossz pillanatot fogtunk ki az étterem életében, de annyi más kipróbálni való vagy már kipróbált és kellemesnek találtatott hely van a környéken, szóval én azt hiszem egy ideig biztos nem fogok felbukkanni itt újra..