Misszionáriusok

Nem szeretem a misszionáriusokat. Nem azért mert hisznek valamiben, az mindenképpen becsülendő, hanem amiatt, hogy a hitüket mindenképpen bele akarják a másikba erőltetni. Kérdem én, hogy jön egy (fehér/fekete/barna/zöld/kék) ember ahhoz, hogy Afrikában egy szerencsétlen bennszülöttnek elmondja, hogy amiben hatezer évig hitt, az nem igaz, mert itt a jobb és tökéletesebb hit, az enyém. És jönnek az érvek, gondolom a 'csak' és az, hogy 'nekem van puskám' és 'van egy csomó fertőző betegségem'. Azok a szerencsétlenek pedig, akik békében és harmóniában éltek eddig a természettel, mert nem akarták megbántani az isteneiket, most kapnak egy időnként hozzájuk leereszkedő Istent, aki fennen hirdeti, hogy az ember az úr, minden állat alárendelt. Ez állítólag jó nekik, és a misszionárius azzal a boldog tudattal fekszik le este, hogy jó dolgot cselekedett megint 'x' vademberrel, és civilizált ember lett belőle, pedig mekkorát téved.

Mindenkiben rejlik egy kis misszionárius időnként, így bennem is. Utálom a saját misszionáriusomat és igyekszem erővel elfojtani, de időnként előtör a kis pimasz. Ezúton kérek elnézést azoktól, akiket megbántottam azzal, hogy próbáltam jobb meggyőződésük ellenére vitával 'megtéríteni' őket. Belátom, hogy az embernek meg kell hagyni a gondolkodás és a hit lehetőségét ebben a világban, bár azt is látom, hogy ezt a lehetőséget egyre többen dobják el maguktól önként, mert könnyebb lesz ettől szerintük az életük.

Lelkük rajta.

Pohár

Azt mondják, hogy betelt a pohár. Na ennek én valahogy mostanában az ellenkezőjét érzem. Valahogy kiüresedtem mint egy lyukas pohár, azok a dolgok, amik eddig érdekeltek most közömbösek lettek számomra, ha művész lennék (mint ahogy nem vagyok az) most azt mondanám, hogy alkotói válságban vagyok. Az utóbbi napokban rengeteg hülyével kellett (és sajnos úgy néz ki, hogy kelleni is fog) vitatkoznom, és ez teljesen elvette a kommunikációtól a kedvemet. Felmordulok, ha csörög a telefon, olvasatlanul dobálom ki az e-mailjeimet és egyéb tőlem szokatlan dolgokat teszek. Egész egyszerűen elment a kedvem az emberekkel való kommunikációtól, legszívesebben egy lakatlan szigetre mennék meditálni egy kicsit. Egy hét, hogy senkivel ne kelljen beszélnem, az igazán hiányzik.

Persze az ismerőseim látják ennek kárát, de tőlük ezúton kérek elnézést, remélem nem tart már sokáig...

Önzés

Önző országban, világban élünk. Gondolom, hogy máshol talán jobb lehet, mert nem hinném, hogy az emberiség egésze csak magára bír gondolni. Nem lenne jó hír. Persze egy kis egészséges önzés nem árt, de mindennek van határa. Olyasmire gondolok, ami a személynek semmi előnyt nem jelent, neki közömbös, de a másiknak egyértelműen jobb. Ilyen helyzetben az egyik segíthetne a másiknak, de inkább akadályozza, hogy ne legyen jó neki. Jó példa erre a közlekedés, az indexhasználat, illetve az, hogyha a főúton  haladók balra szeretnének kanyarodni le a főútról de nem tudnak, mert a szemből érkezők is ugyanarra a mellékútra kanyarodnak, akkor a mellékútról balra kanyarodót hagyom érvényesülni és nem állok be tüntetőleg a kereszteződésbe, hogy ha én nem megyek, ne menjen senki sem!

Az hiszem a közlekedési és egyéb társas kultúrákban is illene felnőni legalább a békáig!