Kutyabaj

                                   Csak, hogy ne alvadjon meg a vérünk. Anyám hívott a napokban, hogy a kutya kiszökött. Ez még nem lenne olyan nagy probléma, mert a kutya időnként kiszökik. Feltámad benne a csavaroghatnék és olyankor meglép. Fondorlatos módon készül rá, a lábak között sunnyog, aztán egy óvatlan pillanatban kitör és elszalad. Olyankor meg sem áll, csak tisztes távolból néz vissza, majd felemeli a középső ujját az első mancsán. Na jó, ezt nem ő teszi, ezt csak elképzelem, mert pont úgy csinál, mintha ezt akarná mondani. Ugyan nem teszi, de én is tudom ezt és a kutya is tudja, szóval a gondolatátvitel megvan, még ha nem is látszik. Anyámnál melósok dolgoztak, így nagy volt zaj és a mászkálás, a kutya meg épp a halálán volt és meg is volt kötve, vagy pont ezért, mindenesetre a melósok szíve megesett rajta és kérték, hogy anyám engedje el, majd vigyáznak, hogy ne menjen ki. Aztán persze egy idő múlva azzal jöttek vissza, hogy kiszökött. A kutya ugyanis profi, a melósok meg amatőrök voltak. De ilyen már előfordult a világtörténelemben és amikor a kutya kirohangálta magát, mindig visszajött. De ezúttal nem. Eltűnt! Anyám hívott délután, hogy kellene jönni kutyát keresni, mert nem jött vissza az állat. Aznap edzésre mentünk volna, így a kölök is jött hozzám, így megvártam őt és együtt mentünk kutya keresendő. Kocsival végigjártuk Deákvár releváns részét, hogy minden pillanatban arra gondoltam, meg fogom látni rongycsomóként feküdni valahol elütve, mert utóbbi időben egy kicsit vak és legalább ugyanannyira is demens kezdett lenni, de közlekedni viszont sosem tudott. De nem lett meg így sem. Aztán megálltunk és gyalog indultunk el, benézve az árkokba és hidak alá. Így sikerült felfedezni, hogy az utcánk és a Béke tér közti átereszben fekszik valami kutyaszerű. Ő volt, meglehetősen zilált állapotban, elérhetetlen helyen (ez ugyanis egy 15 méter hosszú áteresz, azaz egy fedett árokrész, amin a gépjárműforgalom zajlik és az esővíz kel át az alagúton, amit párszor átépítettek és mindig egyre kisebb és szűkebb lett.) A kutya jól bevackolt és hiába hívtuk, nem mozdult, sőt úgy tűnt, hogy valami baja is van a hátsó részének, mert látszólag próbált felállni, de mindig visszarogyott. Próbáltam a kedvencével is csalogatni, de nem értem el eredményt. A kölök is próbált közelebb kerülni hozzá, de nem jutott el, mert bár kölköm nekem, de már kezd ő is apatestet növeszteni és minden csőbe már ő sem fér bele. Arra gondoltam, hogy bezzeg gyerekkoromban ezen az átereszen belül közlekedtünk, itt bújócskáztunk és erre az árokrészre vonatkozik életem egyik legnagyobb és legemlékezetesebb tévedése, amikor is azt feltételeztem, hogy lefutom apámat és ide bújok el, mert ide ő nem fér be. Az elképzelés utolsó része a helyén volt, ugyanis tényleg nem fért be, de nem futottam le, mert a kapunál utolért és aztán jött a legemlékezetesebb rész. De ez mellékszál, hisz az ebnek semmi ilyen problémája nem volt, legfeljebb, ha előjön, bár nem nevelünk kutyát fizikai erőszakkal, szóval ez a probléma is csupán csak elvi. Semmi ötletem nem volt, a kutya odabenn, mi kint és a nap meg szép lassan ereszkedett. A lelki szemeim előtt láttam, ahogy a kutya elpusztul odabent, mert már délelőtt óta semmit nem ivott és odabent is meleg volt. Jobb gondolatom nem lévén, felhívtam a 112-őt. Meglepetésemre nem hajtottak el a fenébe - a váci tűzoltókkal szerettem volna beszélni, hanem felvették a 'hibajegyet' majd átkapcsoltak valakihez, aki újból kikérdezett minden releváns információról és mondta, hogy próbáljak állatorvost szerezni a helyszínre addig is, míg  kiérnek. Próbáltam ennek eleget tenni, de az állatorvosok pont olyankor zártak, így nem sikerült senkit találni. Az egyetlen ígéretes lehetőség azt mondta, hogy ő nem fogja tudni elaltatni a kutyát a kiszedés előtt, de ha kiszedik a lánglovagok, akkor esetleg megnézi, ha az állapota ezt igényli és addigra visszaér a dolgából. Hívjam vissza, ha aktuális lesz! Míg itt borongtam, hogy egy feladatom volt és azt sem végeztem el, megjöttek a tűzoltók is. Távolról hallottam szirénázást, de gondoltam, hogy a kutyához nem így jönnek - de így jöttek. Megérkezett egy nagy piros autó, minden villogójával villogva és elegánsan leparkolt a közelben, ezáltal látnivalót biztosítva a 'falusi' műértő közönségnek, akik, mint egyetlen látnivalót a környéken, igyekeztek szemmel tartani, de látványosan nem nézni. A tűzoltókra nem lehet egy rossz szót sem mondani, nekifeküdtek a dolognak és számtalan módon próbálták kiszedni az ebet a  csatornából, de kudarcot vallottak. Szerintem egészen biztosan több mint háromnegyed órát küzdöttek teljesen eredménytelenül, csáklyával kötelekkel, szép szóval, fenyegetéssel, de nem ment. Közben jött még egy tűzoltóautó, egy halom másik tűzoltóval is, természetesen megkülönböztetett jelzéssel. Az önkéntes egységek érkeztek, de levonták a következtetést, hogy feleslegesek és elmentek. Pedig az egyik srác volt annyira sovány, hogy eséllyel be tudott volna jutni, de én nem akarnék senkit betolni oda, ha magam nem férek el. Az először jött egységek nem adták fel, pedig attól is tartottam, hogy egyszer csak azt mondják, hogy ők itt nem tehetnek semmit és elmennek, de nem tették ezt. Eszükbe jutott egy egészen használható ötlet, hogy összerakják a létrát és az árokból használva azt, az árok hosszabbik részről betolva azt, a dögöt kitolják a másik felén. De erre már nem került sor, ugyanis egyszer csak megjelent az egyik srác nőismerőse egy kutyával, akik mindketten élénken érdeklődtek a jószág sorsa iránt és többször is megnézték, akit valószínűleg érdekelt a tacskó, mert világ életében szerette a szafaládét és erre minden további nélkül felkelt és kisétált a csőből, mintha mi sem történt volna. A lábfájdalom szőrén szálán eltűnt, a kutyának kutya baja sem volt. Persze nem hagytuk, hogy közelebbről megismerkedjen a szafaládékutyával, mert másokkal rémesen antiszociális tud lenni, így a kölök felkapta és bevitte anyámhoz. Mindenki megkönnyebbült, mert a lehető legjobban ért véget a történet. A tűzoltók nem kértek semmit és nem is akartak elfogadni semmit. Végig jó fejek voltak, le a kalappal előttük! Így aztán hazafelé beugrottunk a boltba és egy tálca árpaszörppel (vagy málnaszörppel?) ezután a tűzoltóságra is, ahol találkoztam a parancsnokkal is, akinek megköszöntem a mentést és gratuláltam a csapatához is! Tényleg nagyon meg voltam hatódva és össze vissza beszéltem mindenféle hülyeséget, aztán eljöttünk. A srácok pont akkor álltak be a nagy pirossal a garázsba. Remélem, hogy szeretik a szörpöt ők is!