2017. január 12., csütörtök

Hohohóóó

Esett a hó! Ötévente lehet szerencsénk, már ami a telet illeti. Természetesen közben az ország gazdasága annyira dübörög, hogy a fene nagy zajban valami apróságról megint megfelejtkeztek. Ez a hóeltakarítás. Furcsa, hogy az ősz végén mindig olyasmit lehet olvasni mindenhol, hogy az illetékesek felkészültek a télre, hisz ez a felkészülés jelenti a karácsonyi prémium kifizetésének a jogalapját, aztán persze, ha valami égi csoda folytán mégis leesne egy éjszaka alatt két és fél centi hó, akkor kiderül, hogy ők ezt a felkészülést nem is úgy gondolták. Mert amíg esik és abba nem hagyja a hózást, addig kár is lenne kimenni takarítani, ha kellően sok autó jár az adott úton, akkor a takarítást és a letaposást megoldják majd az állampolgárok. Persze, ha kellően sok időt várnak, a probléma majd megoldódik magától, hisz aki odatette, vagy el is söpri a csapadékot, így vagy úgy. Miközben épp mostanában lehetett látni azt, hogy Ausztria felől még véletlenül sem lehet eltéveszteni, hogy hol is van az államhatár. Ugyanis onnantól kezdődik a hófal. De azért mi is élvezzük ezt a dübörgést..

2017. január 11., szerda

Befordultam

Befordultam a konyhára. Igazából a büfébe mentem be, de szokás szerint a büfés a fal mögött mosogatott, így nem hallhatta, hogy ott vagyok. Befordulva a fal mögé, kapásból köszöntem, hogy 'Csókolom!' - mert ugye nőknek azt illik. Kicsit hülyén vette ki magát a dolog, ugyanis a fal mögött egy szénné kivarrt jakuza állt, neki sikerült csókolomot köszönni. Remélem nem veszi véresen komolyan a dolgot.

Túlszeretni

Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon túlszeretjük-e a gyerekeink? Túlcukrozni valamit legalább annyira rossz, mint keserűen hagyni - ezt az általam sokat használt mondást Lem Kibériádája után mindenki tudhatja. Sokan beszélnek a szeretet végtelen erejéről, de kérdés az, hogy a szeretet ezt a végtelen erőt mindig csak a jóra használja el? Nem lehetséges, hogy a szeretet végtelen áradata miközben utakat épít, közben erdőket is letarol, pusztasággá téve azt, ami valami apró, de szívós televénye volt az életnek? Nem hiszem, hogy a szüleink nem szerettek minket eléggé. Ahogy azt is tudom, hogy sosem lehet eléggé szeretni a gyerekeinket, de valami okának kell lennie annak, hogy a mai fiatalok olyan tájékozatlan, nyámnyila, anyámasszony katonái lettek, akiket az égadta világon semmi sem érdekel. A világ változott meg ennyire vagy mi rontottuk ezt el? Ki adhat nekünk választ minderre?

2017. január 5., csütörtök

Kihívás

Elhatároztam, hogy meg fogom kóstolni a büfénkben kapható Jogobella gyümölcsjoghurt alapú, de valamivel kibővített termékeit. Tegnap már volt egy ilyen felhasználói tesztem, ami a rossz főzelékekben lévő rántáscsomók nosztalgikus emlékeit idézte fel bennem. Ma a cseresznyés muffinos joghurt került sorra. Furcsa volt kicsit, mert a cseresznyés ízűt a legnagyobb lelki nyugalommal mondhattam volna meggyesnek is, nyilván csak a hozzáadott citromsav mennyiségében lehetne különbség, esetleg az ételfestéket beledöntő munkatárs remegős keze okozhat némi termelésbeli differenciát. A muffin, vagy az almáspite esetleg más jónak hangzó sütemény említése terméknévben, ugyan marketingszempontból értékelhető - hiszen biztosan rávetném magam egy maracuja -  oroszkrémtorta összeállításra is, de túl nagy beruházást nem igényelne, csak a nyomdából kellene más színvilágú címkéket rendelni. Ugyanazok a gusztustalannak tűnő rántáscsomók vannak benne. Bizonyára nagy kihívás lenne amúgy megvalósítani a joghurtban valahogy szét nem ázó pitét vagy muffint, de szemmel láthatóan, illetve organoleptikusan tapasztalható módon ezt meg sem próbálták megvalósítani, így maradt ugyanaz a joghurtba kevert gusztustalanság, mint a tegnapi adagban. Sajnos még egy további joghurt rejtőzik a hűtőben, ami előrevetíti, hogy mit fogok csinálni holnap, de az úton végig kell menni..

2017. január 4., szerda

Almás sütemény

Almás sütemény ízű jogobella joghurt! Na, mert ilyen is van ám! Eszembe jutott erről a történet, amit valakitől hallottam, aki a nagyanyai ízt kereste a spenótban, amit később mások próbáltak elkészíteni, de nem sikerült elérni ugyanazt a kedvelt hatást, mert emberünk azokat a jóízű csomókat hiányolta a matériából, ami a nagymama főztjében benne voltak. Mint utóbb kiderült, szegény nagyi nem keverte jól el a rántást, ezért maradtak benne a csomók és az, amit valaki főzési hibának tart, jelenthet másnak földöntúli élvezetet. (Nem mellesleg, az anyai nagyanyám csinálta a világ legjobb rácsos tetejű linzerét. Mi csak azután kaptuk meg tőle, hogy túlélte nála a karácsonyi vendégjárást és a szekrény tetején a süteményes dobozban jól összeszáradt. Azóta sem ettem olyan jót, a mostaniak túl nedvesek nekem és nem is maradnak meg sokáig, szóval kiszáradni sincs idejük. Na de vissza a címadó joghurthoz.) Az almás ízzel semmi gond nem volt, kellemes, ehető, igaz az alma nem jutna eszembe róla elsőre, de annyi fajta alma létezik, biztos van ilyen is. De kétségeim vannak az almás sütivel. Ha ez azt jelenti, hogy azonosítatlan, nagy ragadós csomók vannak az anyagban, ami inkább emlékeztet a fentebb említett spenótban lévő rántáscsomóra, mintsem valami süteményre, az igazán problémássá teszi a termék létezését számomra. Szóval, akinek kedve van hozzá kóstolja meg, nekem elég volt egyszer, még mindig itt ül egy a torkomban..

Egy dallam.

Mióta az eszét tudja utálta a szomszédot. Utálta a hangját, utálta a járását, mindenét. Ahogy azzal a pökhendi járásával ment ki a kertbe, ahogy a kapát fogta, ahogy belevágta a földbe, ahogy a növényeit locsolta vagy épp ültette. A maga pökhendi módján. Egy bugris, mindenki láthatta. Már a szülei sem szerették a szüleit, az apja külön figyelmeztette arra, hogyha meglátja, hogy vele barátkozik, szíjat hasít a hátából. Félte az apját, így meg sem próbált mást tenni, utálkozni egyszerűbb volt. Ez azóta is tartott, hol szóval, hol tettel. Valamiért a földből kifordított nagyobb kövek mindig átrepültek a kerítésen, néha megültek hetekig, de ha palántára estek, abból mindig nagy purparlé támadt. Persze senki sem hagyhatta annyiban, a kövek folyamatosan vándoroltak, senki sem vállalta be a tulajdonjogot. Aztán persze ott volt az a dallam. Ki lehetett vele kergetni a világból vele, személyes sértésnek érezte és a szomszéd mégis ezt fütyülte! Ekkor szakadt el benne a cérna és ment be a városba. Meg sem állt a rendőrségig és alaposan kipanaszkodta magát. Tulajdonképpen nem változott semmi, csak a harc került át egy magasabb szintre. A támadás választ követelt, a válasz újra támadást. Egészen a múlt hét keddig. Villogó fényekre ébredt és aznap már nem történt semmi, pedig ott állt lesben a tuják mögött. Semmit nem bízott a véletlenre, mégis hiába várt. Ahogy másnap és harmadnap sem és azóta soha. Az átdobált köveket se dobta vissza senki, a szépen ápolt kertben kezdik felütni a fejüket a gyomok. Biztos ami biztos, még bedobta a konyhaablakot egy kővel, de semmi reakció, minden csendes. Most a konyhában ül és maga elé mered. Nincs harc, nincs értelme az életének, nem arathat győzelmet és nem háríthat több támadást. Semmi nem olyan már, mint ami régen volt. Egy dallam jár a fejében. Halkan dúdolni kezdi..

2017. január 2., hétfő

Maradok hülye..

Tulajdonképpen annyira jó, hogy elkezdődött az új esztendő és egy új munkahét. Mindenkiben buzog a tetterő, érdemes odamenni az emberekhez és kérni tőlük valamit, hogy csináljanak meg nekem. Persze szigorúan olyasmit, ami amúgy a munkájuk lenne amúgy is, majd ezek után végighallgatni a leszúrást, hogy milyen hülye is vagyok valójában, hogy megkérdezek teljesen nyilvánvaló dolgokat és/vagy ők nem emlékezhetnek mindenfélére, mert napjában ilyenből intéznek vagy százat. Arra gondoltam, hogy milyen jó, átvételre való szöveg ez, hisz előfordulhat, hogy majd ezek az emberek jönnek hozzám, ha éppen tőlem kell majd valami és biztos örülnének annak ha én is lehülyézhetném őket azzal, hogy ez még egy vakondnak is tök egyértelmű, illetve nekem sem kell mindenféle hülyeségre emlékeznem akkor, ha napjában foglalkozom százával ilyesmivel. Persze nagy sértődés lenne belőle, inkább azt hiszem maradok hülye így, újév első munkanapján.