Pofátlanság

Különféle pofátlanságok léteznek, ezekkel nap mint nap találkozhatunk. Most én is egy súlyos problémám gondolkodom, illetve járatom csúcsra a morális kérdések elemzésével megbízott agyterületeimet. (Nem dicsekvésképp mondom, de a sok agyatlanságot olvasva és látva az élő bizonyítékot azokra, akik igazolják azt, hogy igen, lehet teljesértékű életet élni agy nélkül - hogy rendelkezem ezzel a kocsonyásan rezgő, bizonytalan állapotú zselével egy vékony csontréteg alatt) Szóval a mai napi dilemmám a következő: Pofátlanság egy potyaebédről azt állítani, hogy sótlan? Illetve vannak fokozatok, tudván, hogy a só veseméreg, magam sem élek vele annyira, de ez minden határon túlmegy. Az átlagos életem ehhez a tálhoz viszonyítva olyan mint a Holt tenger a desztillált vízhez képest. Mindegy, egye fene! Felvállalom. Sótlan és kész.

A számláló

Ma pörgettem egyet. Van ugye a Lam(m)erszámláló, amit az alkotója megfogalmazása szerint akkor kell megpörgetni, ha az ember vagy magát szívatta meg, vagy mások őt - szóval valami olyasmi történt, amikor az ember úgy érzi, a sors méltatlanul (vagy épp méltón) de kibabrált vele. Az alkalmazás hiánypótló, kár, hogy nem létezett korábban. Ha mégis, úgy tudnám elképzelni mint egy imamalmot. Jobb helyeken akár energiatermelésre is be lehetne fogni, megoldva ezzel egy kisebb város energiagondjait is. Szóval, hogy visszatérjek a saját problémámra, egy logrotate beállítást tettem, hogy egy folyamatosan növekvő, ámde szükséges naplóállomány ne foglaljon mégse akkora helyet amekkorát foglal. Persze nem működött. Erre beállítottam egy debug módot, de a várt listának a nyomát sem találtam. Erre elolvastam a kézikönyvét és kiderült, hogy a debug beállítás magától is megért egy pörgetést, ugyanis amíg ez van beállítva, addig a logrotate tulajdonképpen nem működik, csak megmutatná, hogy ha működne, mit csinálna. Szóval sikeresen leállítottam a működő logok rotálását is. Debug módban néztem, de azt írta ki, hogy nincs olyan állomány, amit rotálni szeretnék. Nézem a könyvtárt, ott van. Próbálom listázni, nincs ott. De amúgy meg ott van. Filenév szerint nincs ott, wildcarddal listázva meg ott van. Őrület! Elszúrtam legalább egy félórát, adtam jogokat az állományra, bár tudtam, hogy nem kell, hisz a logrotate root-ként fut és különben is én is root-ként próbáltam és ennél erősebb jogokat még egy fidesz kongresszus sem adhat. Közben a logrotate kérlelhetetlenül mondja azt, hogy nincs ott a file, holott én meg látom, hogy ott van. Tök érthetetlen a dolog. Lehet, hogy az a baj, hogy rejtett könyvtárban van? Persze nem, hisz egy másik állomány ugyanott rotálódik rendesen. Már ott voltam, hogy megírom listára, mert ilyet tényleg eddig nem pipáltam. Egyszer ott van a file, de ha kéne, akkor meg nincs. Végül nem tudom honnan ugrott be az isteni szikra, de valamiért feltűnt, hogy a logrotate konfig állományában transfer.log szerepel én meg a transfer_log állományt nézegetem már lassan egy órája. Kijavítottam és persze, hogy működik. Megyek pörgetek még egyet..

Hmm

Ha pusztán a közvéleménykutatási adataimat nézem, a régebbi posztjaim több látogatót hoznak, mint amit frissen írok. Ebből két, egymástól független tanulság vonható le. Vagy elfelejtettem írni (igaz, ezt sosem tudtam igazán) vagy a gondolatoknak is érniük kell, mint a jó bornak a hordóban. Az utóbbi a hízelgőbb, az előbbi a reálisabb gondoltat. Ami még zavarna is, ha nem magamnak írnék elsősorban..

Szégyen a futás

Szégyen a futás - állítólag és úgy gondoltam, hogy nem szeretnék szégyenben maradni, így ezt a tevékenységet végérvényesen ki fogom hagyni az életemből. Pedig állítólag hasznos, de úgy látszik (már) nem vagyok biológiailag kompatibilis a dologgal. Persze az élet nagy rendező, könnyen felülír minden reményt vagy korábbi fogadkozást. Épp tegnap történt meg a gyalázat, miután a gyereket elvittem a buszhoz, hogy az alagút környékén szorító erővel tört rám a szükség. Az érzés leírhatatlan, amikor egy erős görcsben jelzi a vastagbél a tényt, hogy ami eddig bent volt, egy percet sem várhat és jönne kifelé serényen. A gondot csak az jelentette, hogy épp hazafelé autóztam. Mivel nem akartam kocsit takarítani, így belehúztam, de fizikai korlátai vannak a gyorshajtásnak is, nem beszélve a lelki tényezőkről és s sűrűn elhelyezett fekvőrendőrökről sem. A helyzet erősen kétesélyes volt - pont amilyen a normandiai partraszállás lehetett annak idején. A kaput távolról próbáltam kinyitni, természetesen most sem sikerült, a kocsit nyitva hagytam az utcán, ahogy az ajtót is, a családnak kiabáltam, hogy csukják be utánam, mert az ügyem nem tűr halasztást. Végül már futni sem tudtam, páros lábbal szökdécseltem, mint a verébkék (most már legalább tudom miért csinálják!), nagyot lépni nem mertem már, de éreztem, hogy már a kanyarban van és megállíthatatlanul tör előre. Baromi nagy mázlim volt, körülbelül egy méteren múlt az egész. Belegondoltam, hogy ha bármi közbejön, ha elsőbbséget kell adnom, megállít a rendőr vagy csak átfut előttem valaki, esetleg öv van a nadrágomon, akkor ott maradok szégyenszemre. Szóval, lehet, hogy szégyen a futás, de néha azért jól jön. Ahogy a szerencse is..

Rejtély

Mint minden rendes vén hülyének, így nekem is van szexi gyógyszertároló dobozom, ahova előre egy hétre kiadagolhatom az sztk reggelimet. Porciónként, reggeli, ebéd, vacsora szisztémában. Ez rendszerint vasárnap este vagy hétfő reggel meg is szokott történni. Az ügymenet nagyban elősegíti annak az eldöntését, hogy bevettem-e már az adott napi adagot a szerből vagy sem. Tegnap este eszembe is jutott a dolog, igaz akkor, amikor már az ágyban feküdtem becsomagolva, ahogy szeretem. Tudtam, hogy az gáz, ha nem vettem még be, mert bár elaludni továbbra is bármikor el tudok, a felkelés már nagyon nem mindegy. Mármint, hogy reggel az óracsörgésre kelek, vagy hajnali kettőkor magamtól. Utóbbit elkerülendő, inkább kicsomagoltam magam és elvonultam beszedni a beszedhetőt. Egy darabig nem tudtam, hogy milyen nap van, mert a hétfői és a kedd reggeli adag is hiányzott, noha a hétfő esti és a további esti adagok is megvoltak. Arra biztosan emlékszem, hogy nem vettem be vacsorakor a dolgot, mert úgy szoktam, hogy inkább lefekvés előtt tömöm magamba a szükséges vegyületeket. De viszont világosan emlékszem arra, hogy minden kis fiókba megfelelően kiadagoltam az anyagot még hétfőn reggel, viszont a keddi rekesz akkor is üres volt. Komoly dilemmába estem, hogy hol a keddi adag és mi lesz, ha a hülye agyammal a reggeli adagot mégiscsak bevettem este és most beveszem rá az estit is. Tényleg hülye vagyok, mert azóta sem tudom mi lett vele. De végül úgy döntöttem, hogy míg alszom, nem történhet velem semmi. Legfeljebb nem ébredek fel - de ez bármikor amúgy is előfordulhat..

Most akkor?

Na most akkor hogyan? Nézem a naptárt és Mátyás napja van. Ami nem azt jelenti, hogy a Hunyadiakra vagy Rákosi apánk nevenapjára kellene emlékeznünk, hanem a mai napra rendelt természeti megfigyelésre, azaz jégtörő Mátyás napjára. Ami fontos dolog. Mármint a jégtörés. Ja, és nehéz is, sőt korántsem annyira egyértelmű. Egy igazán nehéz és drága vasdarab is odaveszett hasonló indíttatásból, rengeteg ártatlan emberéletet kioltva és megteremtve a forgatókönyvírók paradicsomát és egy fiatal, ámde megítélésében ellentmondásos filmszínész boldogulását. Szóval, annak idején a Titanicnak se jött be ez a jégtörés, ahogy talán a mai Mátyásnak sem, hisz nemigen volt mit törnie. Hacsak, jóindulatúan nem számoljuk bele azt a kis kevés zúzmarát, amit reggel az autó üvegéről voltam kénytelen levakarni. Szerencsére Mátyás messze járt, mert magam távolíthattam el a jeget, nem törte össze az ablakkal együtt. Most jön ugye az, hogy ha nem talált és valószínűleg, ha nem a dunakeszi hűtőház fagyottárú részlegén dolgozik, akkor csinálni fog. Ugyan eddig nem igazán volt tél, de azért éppen elegem is lett belőle..

Kicsit szomorkás

Kicsit szomorkás a hangulatom máma! illetve nem is csak ma, mert ez az idő, ez a taknyos novemberi köd és eső, az októberi meleggel fűszerezve alaposan ad a közérzetemnek. Ha nem tudnék a legújabb kutatásokról, amely szerint a depressziósokat megharapják a saját macskáik, azt mondanám, hogy olyan depressziós-féle vagyok. De tudok és tudom azt is, hogy a macskáink nem harapnak meg. Néha kicsit megrágnak, de harapni sosem harapnak, ahhoz ők sokkal jólneveltebbek. Vagy tudják ők is a dolgot - mármint lélekgyógyászi képességeikkel érzik, hogy nem vagyunk még elég depressziósok egy kiadós harapdáláshoz, vagy esetleg ők még rosszabbul érzik magukat. Ezen esetben elgondolkodtató, hogy nem nekem kellene inkább megharapnom a macskát?

Belegondolva

Belegondolva, hogy a cellámban sokszor, ha éppen senkinek nem kell épp valami fontos, itt vagyok hagyva egy egész napra. Ha netalán előbb pusztulnék meg, hogy kiérjek a folyosóra, a tetemet fel sem fedeznék estig. Bár, ahogy a por állapotát nézem a polcomon, lehet, hogy hetekig. Ha választhatok, jó lenne inkább télen feldobni a pacskert, mert ez a szoba a leghidegebb az egész cégnél, így biztosan nem járnék erős szaggal..

Párhuzamos világok

Van egy feltételezés ami azt mondja ki, hogy milliónyi világban élünk egyszerre, különféle párhuzamos univerzumok léteznek, ahol a sorsunk más és más. Van például egy olyan is, ahol épp megfulladtam a sebtében le- és félrenyelt reggeli kávétól, de biztos akad olyan is, ahol már tegnap óta vagyok hasonló okból halott. Ez eddig megmaradt az érdekességek és tudományos fantasztikum síkján, de tegnap talán, ha még csak egy tyúklépéssel, de közelebb kerültem a megértéséhez és bizonyításához. Ugyanis könyvvizsgálók járnak közöttünk. Látszólag frissek és fiatalok, a fiúk jóképűek, a lányok csinosak, de ez csak a látszat. Óriási, pándimenzionális lények ők, akik több párhuzamos univerzumban léteznek egyszerre, ebbe a dimenzióba emberszerű alakjuk türemkedik csak át. Ezt onnan gondolom, hogy bár mi látjuk őket, ők nem látnak minket. Egész egyszerűen átnéznek az emberen, a köszönést nem fogadják és nem is viszonozzák, sőt, szemük sem rebben belé. Ez csak úgy lehet, hogy amikor erre néznek ahol épp én állok, a világukban nincsen ott semmi, esetleg csak egy cserép muskátli és ugye micsoda nonszensz egy beszélő muskátli? Szóval számomra ez egy megdönthetetlen bizonyíték az univerzumok létezésére. Azt mégsem hinném el szívem szerint róluk, hogy tanult emberek ellenére ekkora nagy bunkók lennének.

Kielégíthetetlen

Most nem filmajánlóról lesz szó és nem Lars von Triers új filmjét a Nimfomániás 2.-őt fogom górcső alá venni, noha a címadás efféle dolgokat sejtet. Be kell vallanom, a filmet nem láttam és nem is tervezem a megnézését. Mindenkinek kell lennie valami nünükéjének, az enyém ez. Persze ettől még zseniális kritikát tudnék írni a műről, hisz elég lenne különféle ítészek munkásságából egy zagyva masszát gyúrni és előadni mint a saját véleményem, de az ilyenfajta alkotómunkát meghagyom a levitézlett köztársasági elnököknek, jómagam nem kérek belőle. Szóval, hogy megmagyarázzam a kacifántos névadást, ami a nyilvánvaló jelek ellenére sem az, aminek látszik, el kell mondanom, hogy mi történt velem a minap. Épp főzéshez készülődtem, amikor a nej meg akarta tudni mi is lesz a másnapi menü. Eddig tisztességes háziasszonynak tartottam magam a főzést illetően, hagyományos konyhát vittem, sallangok nélkül, nem vágytam holmi gasztrohuszári allűrökre, de az oldalborda fanyalogva jelentette ki meghallva a menüjavaslatot, hogy őt már nem elégíti ki az, ahogy főzök - hisz mindig ugyanaz, vagy különféle variációi ugyanannak. Pörköltek, főzelékek - szóval tessék valami extrát, valami kiemelkedőt alkotni! Azt hiszem megkaptam a dolgot, nem akartam huszárkodni és erre itt állok egy gasztronómiailag kielégíthetetlen feleséggel, aki mint többre és többre vágyik. Állhattam neki egy sertéstokány hentes módra-nak tarhonyával, de a jövőben kénytelen leszek felkötni a nadrágom, ha meg akarok felelni az elvárásoknak..

Jönnek!

Jönnek! Már majdnem itt vannak, előőrsük már a kertek alatt jár. Menekülni talán nem kellene, de jobb, ha fokozott óvatossággal vagyunk. Meg kell mondanom, hogy elszoktam tőlük és ez, hogy nincsenek ott körülöttem, meglehetős elégedettséggel töltött el, noha így sem volt okom a békére. A hülyék, mindenütt és mindenben azok, csak azért, mert ők eltűntek, még volt ott rajtuk kívül más. Hogy kik ők? Nem a szobafestő pemzli és nem is a papucs orrán pamutbojt. Túl egyszerű és békés világ lenne! Abból, hogy jönnek és itt vannak - még lehetnének a pomogácsok is, hisz rájuk is jellemző az itt elmondottakból legalább ennyi, de ezúttal nem is rájuk gondoltam. A motorosok jönnek. Tegnap már volt alkalmam találkozni két szervdonorral is, ahogy mennek tökön, paszulyon keresztül, ott, ahol nem csak a záróvonal, hanem a józan ész is tiltja az előzést - természetesen nyélgázon előzve a kocsisort. Itt a tavasz, jönnek a motorosok, hogy halomra haljanak és a frászt hozzák a békés közlekedőkre. Várom a tavaszt, de ez hiányzik a fenének..

Rambo

Gyermekkorom emlékezetes filmjei voltak, bár igazából ugyanaz a hollywoodi tömegtermék, aminek csak az első részét kellett volna megcsinálni, de az alkotók vérszemet kaptak, meglátták a lappangó gazdasági potenciált a témában, így megszületett egy új kategória és felmagasztalódott egy testépítő, megkezdve a testedzés beszivárgását a filmiparba. A mai fiatalok már csak legyintenek Rambo hallatán, az akkor úttörőnek számító akciófilm már kifejezetten óvodásnak mondott látványelemeket tartalmaz egy mai fiatal népszerű videojátékokon edzett szemében. Ahogy a mai fiatal nem olvas verset sem. Illetve olvasni sem olvas, írni sem ír. Aki minden nap rá van kattanva a netes tartalomra, valószínűtlen, hogy a könyvespolchoz nyúl, ha elmegy otthon az áram, inkább a telefont ragadja meg, hogy világvége hangulatú bejegyzéseket postoljon a fészbúkra a helyzetről. De itt egy remek kezdeményezés, ami felkavarta egy kicsit az állóvizet. Ahogy annak idején Geszti Péter is megtette, a költészetet beemelte a rétegkultúrába, egy ifjú zseni, kombinálta a Rambo filmet egy szép Nagy László verssel, így olyanokhoz juttatva el a költő egy valóban szép versét, akik amúgy a könyvtár ajtajáig is csak tévedésből jutottak el eddig, miközben az illemhelyet keresték. Lehet, hogy ezután egy verseskötetet is a kezükbe fognak venni, ami mindenképpen eredmény. Hódolat az alkotóknak!

30000

Azaz harmincezer. Ízlelgetem ezt a szót. Forintból nem túl sok, japán jenből se tűnik nagy vagyonnak, az albán lekből inkább, amerikai dollárból meg egy megfoghatatlan összeg, nagyjából egy éves fizetés. De nem pénzről lesz szó. Legalábbis nem közvetlenül pénzről. Az oldalam látogatásszámlálója ugyanis átlépte a harmincezres számot. Igaz, ez nem a napi látogatottság, hanem az összesített, tehát nem egy kisvárosnyi ember volt rám kíváncsi egy nap alatt, hanem ez a blog regnálása alatt itt megfordult nézegetésekről szól, amit nyilvánvalóan jóval kevesebb és valószínűen mazochista emberek követtek el, az éj leple alatt. Ez szép szám, főleg annak a fényében, hogy jóval kevesebbet foglalkoztam a marketinggel korábban, mint most. A trágyát is könnyebben eladod díszdobozban, piros szalaggal átkötve, tehát van hova erősödni még. Megyek és veszek szalagot, a doboz már megvan..

Csak morgok

El szoktam felejteni, de az eszembe juttatják, hogy milyen rossz az, ha egyvalaki ráér, de a többiek sietnének. A világ tele van hülyékkel és jutott ebből ma kétszer is, miközben vittem suliba a gyereket, illetve utána, befelé a céghez. Nem igazán fogom megérteni azokat a lényeket (A gondolkodó ember kifejezést nem alkalmaznám) aki egy gyorsforgalmi úton képes tartósan 60 körüli sebességgel haladni és nem zavarja a mögötte feltorlódott öt kilométeres kocsisor, részben a szinte folyamatos záróvonal, részben az erős szembeforgalom miatt. Nem igazán tudom ép ésszel felfogni, hogy ha valaki ennyire nem siet, akkor miért érzi fontosnak, hogy gyorsforgalmi úton közlekedjék? Miért nem megy a párhuzamos főúton, ami végig a településeken halad, így békésen tudna haladni a megengedett 50 km/h-ás maximum sebességgel? Ha meg hibás az autója, használja a vészvillogót és álljon időnként félre, hogy elengedje a mögötte összetorlódott tömeget. Persze rendőr sehol és különben sem láttam olyasmit, hogy valakit indokolatlanul lassú haladásért büntettek volna meg, pedig ráférne..

Lopott szavak

Sigmund Freudra gondolok serényen, meg- megállva. Tanai az átlagember számára egybefonódtak az elfojtott szexualitással és az ebből eredő problémákkal. Minap az egyik áruházban jártam és átfutottam a könyv- és filmosztályon. Nem szeretek ilyen helyeken könyvet venni, ehhez ugyanis túl konzervatív vagyok. Könyvet a könyvesboltból, a hatalmas térben a polcokra kirakott árú, a könyvillat teljes hiánya valahogy nagyon életidegen számomra. Mint egy önkiszolgáló húsbolt - teljesen irreális. Ahogy elsuhantam a polc mellett, egy oldalpillantással a szemem ügyébe került egy könyv. Valami eszméletlen disznóságot olvastam rajta, fel is merült bennem, egy áruház polcaira, hogy is lehet ilyesmit kitenni, hisz gyerekek is járhatnak errefelé. Meg is álltam és visszatolattam. Agyunk bámulatos képessége az, hogy nem kell betűről betűre elolvasnunk a szavakat ahhoz, hogy az agyunk kitalálja azt, mit is szeretnénk. Ez vezethet az esetemhez hasonló tévedésekhez is. Belepirulok a dologba. A könyv címe természetesen nem az volt, amit olvastam, de még hasonló sem. Egy sajátságos Feud-i félreolvasás eredménye lett az, amin felháborodtam. El sem mondom, hogy mire gondoltam, mert úgy szégyellem, mindenki találja ki maga. A könyv címe ez volt: Lopott szavak.

Okos világ

Egyre okosabb világban élünk. A környezetünkben újabb és újabb okos dolgok tűnnek fel, kezdve az okostelefonokkal és okostévékkel, folytatva a sort az okosórával és az okosszemüveggel. Miközben a dolgaink egyre okosabbá válnak, népünk úgy hülyül meg. Legalábbis a hírújságok kommentjeiből úgy tűnik ki a számomra. Az embereknek egyre nagyobb az igénye arra, hogy a környezete okos legyen, miközben ő a legnagyobb elérhető sötétség címére pályázik. Ez onnan jutott eszembe, hogy manapság a mosópor is okos, számtalan okos enzim harcol benne a buta és tudatlan kosszal. Ugyanakkor felfedeztem azt, hogy az én buta bőröm nehezen tolerálja ezt a sok koncentrált okosságot és viszket. Így kénytelenek voltunk buta mosódiókat bevetni az okos mosóporokkal szemben. Kíváncsi leszek az eredményre, mert máshol az okos dolgok megállíthatatlannak tűnnek..

Macskás

Azt hiszem ki lettem nézve. Öreg (már nem) kandúrmacskánk az utóbbi időben különösen vonzódik hozzám. Még kölyökként egészen a mai ellentéte volt önmagának, szinte alig lehetett simogatni, másodpercekre lehetett csak ölbe venni őt. Most meg belemászik az ölembe és agresszíven dörgölődzik és hangosan dorombol. Az eszem áll meg! Nem csak én öregszem és hülyülök!

Érdemes?

Régóta foglalkoztat a dolog (és nyilvánvalóan még egy darabig még fog is), hogy érdemes-e a viszonzás reménye nélkül csinálni valamit. Mármint, csak a személyes öröm kedvéért, nem azt várva, hogy viszonzást kapunk érte. Bár jól esik az, ha mi is kapunk, de adni is jó. Ez persze lehetne a vesztesen önigazolása is, de bizonyos dolgok esetében érdemes készülni arra tudatosan, hogy csalódás az elvárás. Ahogy vannak olyanok, akiknek öröm az, ha adhatnak, vannak olyanok is akik csak kapnának. Tőlük kudarc bármit is remélni, így marad az, hogy az adás öröméért adunk csak, így a magunk lelki békéje a fontos, mindenki számoljon el ezután a saját lelki üdvével..

Miért pont azt?

Ez egy ősrégi játék, amit halál komolyan űzünk anyámmal. Régen még én is komolyan vettem, akkoriban sokkal jobban zavart vagy idegesített a dolog, mostanság, hogy próbálom inkább játékként felfogni a dolgot, sokkal jobb lett - a lelki békém miatt. A dolog arról szól, hogy válaszút elé vagyok állítva, legyen az egy vacsora vagy valami amiben választani kell és választhatok akármit, szabadon. Ez minden esetben ki van kötve, hogy bármi is lehet az - a választásom szabad és csak rajtam áll. Én így is teszek, majd elmondom mi az. A következő körben jön az, hogy miért ezt választottad, miért nem mást? Miért nem rakott krumplit vagy egy másik szerző könyvét, vagy egészen mást, ami az elképzelése volt. Mert ugye az elképzelés már megvolt, a választás ugyan szabad, de én választhattam volna azt is és akkor mennyire jó lett volna. Sajnos nem vagyok gondolatolvasó, ő meg a jelek szerint nem akar befolyásolni azzal, hogy elmondja, mi lenne jó végeredménynek - mindig kell a szabad választás lehetősége - de rendszerint sosincs megelégedve a választással. Ez a mi játékunk, hogy elrontom a játékát azzal, hogy nem találom ki mit is akar valójában. Jó kis játék, lassan már élvezni is fogom..

Telefonnyűg

Mostanság váltottam rendszert. Ami nem azt jelenti, hogy Észak-Koreába költöztem volna (Különben meglehet, hogy nem is lesz szükség hamarosan a költözésre) hanem azt, hogy új telefonom lett, rajta új operációs rendszerrel. Igazából nem volt gondom a régivel sem, azt leszámítva, hogy az érintőképernyő érzékelési felülete elcsúszott balra egy egységnyit és mókás volt rajta gépelni, főleg, ha az ember elfelejtette a tényt, hogy az eredményhez nem az adott gombokat kell megnyomni, hanem mást. Szóval, a lehetőségek, bár léteznek, mégis jobbára egy rendszerre szorítódtak le. Windows ellen oltva vagyok, az Alma meg túl drága nekem (genetikailag legalább félrészben sváb vagyok és egész egyszerűen fizikai fájdalmat okozna annyi pénzt kiadni valamiért, ami csak egy telefon) ezért maradt az Android. Noha az Android tulajdonképpen egy telefonra optimalizált Linux rendszer, az első olyan általam üzemeltetett Linux, amin nem vagyok root. (Tudom, hogy lehet, de akkor ugrik a garancia és alapvetően nem lenne ez fontos egyelőre.) Azzal együtt vannak érthetetlen furcsaságai. Az érthetetlen azért érthetetlen, mert nem értem. Például azt, hogy ma reggelre megváltozott az egyik számhoz tartozó csengőhang beállítás. A szám egy csoport része, ahol a csoportnak is van csengőhang beállítva és az egyénnek is. Eddig az egyénhez beállított hang szerint csörgött (amit jónak is gondolok) de ma elkezdett a csoport hangján csörögni, ráadásul úgy, hogy nem állítottam át rajta semmi olyat, amitől így kellett működnie. Ráadásul kikapcsoltam rajta az automatikus frissítést - szeretem, ha a dolgok a tudomásommal történnek - de tegnapra kiírta, hogy frissített 3 alkalmazást a kérésem nélkül csak azért, mert bekapcsolva hagytam a wifit. Egyszer pedig nem volt hajlandó internetkapcsolatot létesíteni, csak újraindítás után. A tapasztaltabbak azt mondták, hogy - Ja, az Android ilyen. Ettől nem lettem igazán nyugodt, hisz korai Windows érzésem van a dologtól, nem pedig a megbízhatóság nyugalma árad. Lehet, hogy szükségszerű mostantól az, hogy ami újabb, az gagyibb is mint a régi, megszokott dolgok?

Dolgozni jobb

Az a baj, hogy az ember gyakran feledékeny és csak a jó dolgok jutnak eszébe sokszor arról, hogy milyen jó lenne tartósabban idehaza lenni anélkül, hogy a munka terhei a vállát nyomnák. Most megtörtént ez a helyzet, de cseppet sem vagyok ettől boldog. Jelenleg ugyan bár szabadságon vagyok, de egyúttal dögrováson is, ami nem tesz jót az önbecsülésemnek. Az ember mindig máshol lenne mint ahol ténylegesen van, amikor egy különösen fárasztó munkanap közben eszébe jut az, hogy ennél még az is jobb lenne, ha betegen feküdnék odahaza forró teát kortyolgatva, most az jut az eszembe, hogy szívesebben dolgoznék inkább valami fárasztót és lélekölőt. Erre persze mondhatnám, hogy annak idehaza is nekikezdhetnék, de épp ez a rút dolog a betegségben, hogy levertté tesz. Nincs se kedv, sem ötlet az igazi munkához, így marad a fekvés, a nyögés és az alvás, amit azért egy idő múlva rendesen meg is lehet unni.

A só

A sóval csak a baj van. A meséből tudhatjuk, hogy öreg királyok nehezményezik, ha szeretetüket a sóhoz hasonlítják, de ott van a Holt tenger is, ahol a sótartalom miatt egy tisztességes vízbefulladást sem lehet produkálni. Arról nem is szólva, hogy ez a vegyület meglehetősen agresszív és követelőző is. Jut eszembe arról, hogy idei, egyáltalán nem megérdemelt betegszabadságom töltöm idehaza. A kollégáim úgyis állandóan kötekednek, hogy miért nem megyek haza ha beteg vagyok - persze ez nem az értem való aggódás hangja, hanem a félelemé, hogy elkapnak valamit. Megelőzendő a negatív felhangokat, inkább vettem ki pár nap szabadságot - legalább addig míg le tudom legalább egy percre venni a zsebkendőt az orromról. Persze másoknak meg fogalmuk sincs a gyalázatos állapotomról, így levélben kapom az újabb feladatokat. Itt jön képbe a só agresszivitása, ugyanis hiába vagyok beteg, a sónak mennie kell tovább, így kénytelen vagyok alkalmazkodni ehhez. A nátrium lehet az oka. Még a szeme sem áll jól..

Nagy szerencse!

Azt hiszem sikerült a lehetetlen! Jó az ilyesmiről megemlékezni, hiszen a kiemelkedő emberi teljesítmények mindig is megérdemelték, hogy fennmaradjanak az utókornak, ráadásul, ha hatalmas szerencsével is párosulnak, akkor ez külön öröm. Arról nem is szólva, hogy ha velem történik mindez, akkor az a csúcsok csúcsa. Szóval azt hiszem véghezvittem a tökéletesen lehetetlent, ugyanis úgy, hogy az egész napom gyakorlatilag egy cellába zárva töltöm, sikerült elkapnom az influenzát valakitől. A baktérium csak az ajtó rése alatt mászhatott be, mert a szobámat szinte csak a létfunkcióim fenntartása miatt hagyom csak el és ha megyek, akkor csak haza szoktam innen menni, szóval elvben nem érintkezem más vírusgazdákkal. A szerencse meg az lesz a dologban, hogy elvben oltattam magam az a,b,c (fene tudja) törzsek ellen, de úgy látszik sikerült megtalálni azt a ty törzset, ami ellen nem jó a szer, amit kaptam. Ezt a baromi nagy szerencsét! Lottóban is utánozni kellene, mert rám férne. Addig meg, ha a bokatörést sikerült lábon kihordani, most megpróbálkozom ezzel is..

Újság

Kaptam egy újságot, olyan választási formát. Az anyaga hasonló, mint a metróújság, csak nem az a párt adta ki, hanem egy másik. Ez anyaga azért pozitív szempont, mert a metróval begyújtani szoktam és külön öröm, ha másik sajtótermék is megüti ezt a szintet. A kapott lap valljuk be, erre pont jó. Volt benne egy cikk, a reggeli postomat inspiráló, ami felháborodottan ecsetelte, hogy egy ismert tévés személyiség, aki fiatalkorában már csak poénból is, de vérforralóan tapló volt (Erről a youtube csatornáin kellő anyag található.) bocsánatot kérni kényszerült a reggeli cikkben említett sráctól azért, mert az ügyre reflektálva azt állította, hogy azért indítványozta a fiú az egyenlőséget, mert a szexuális irányultsága nem fedi le a nagy átlagot. Nem azért, mert bunkó módon viccelődtek egy ember magánéletével, hanem azért, mert az illető esetleg a fiúkat szereti - ami amúgy a magánügye. A cikk azt sugallja nekem, hogy azok, akik nem heteroszexuálisok, már nem is tekinthetőek embernek. Nyugodtan megsérthetőek, megalázhatóak - hiszen ez természetes - és ha bocsánatkérésre kényszerítik őket emiatt, az mindenképpen pellengérre állítandó. Ez megjelenhetett 2014-ben egy pártlapban, holott Könyves Kálmán már mikor törvényen kívül helyezte a boszorkányüldözést! De legalább az újság jól ég.

Feminizmus

A wikipedia szerint: Politikai eszme és mozgalom, amely a nők egyenjogúsításáért küzd. Ez rendben levőnek tűnik, mert ugye miért is különböztessenek meg valakit hátrányosan azért csak mert nő. Apropó, hátrányosan. Érdekes kérdés, mert ugye a pozitív megkülönböztetés is megkülönböztetés, és ha valaki egyenjogú, akkor úgy sem lehetne elvben különbséget tenni. Ez olyan, mint a gyógyszerek mellékhatása, igaz, hogy a fejfájást elmulasztja, de okozhat gyomorfekélyt is.  Azt meg ugye senki sem akar. Igazából tehát a hátrányos megkülönböztetés ezentúl a pasikat éri, hisz a nők ugyanazokat a jogokat szeretnék mint ők, a kötelességek nélkül. Itt volt az az eset, amikor egy szerencsétlen egyetemista az egyenlő bánásmód hivatalhoz fordult azzal, hogy lehet, hogy a nők ingyen mehetnek be a szórakozóhelyre, a pasiknak meg fizetniük kell? A hivatal megítélte a hátrányos megkülönböztetést és ahelyett, hogy a feministák támogatták volna, mindenki elkezdte rugdosni a szerencsétlent. Az alfahímek szövetsége rögtön meggyanúsította, hogy látens homoszexuális és számomra a legmegdöbbentőbb eztán következett - ugyanis a nők sem álltak ki mellette. A más esetekben olyan harcos feministák minimum csöndben voltak azért mert valaki bevallottan biodíszletnek kívánta volna felhasználni őket azzal, hogy nekik nem kell belépő egy helyre, cserébe viszont a tömegükkel becsalogatják majd a fizetőképes keresletet a bárba, ahol szolgáltatják a másféle szórakozási lehetőséget is a puszta sörözésen és meccsnézésen kívül. Ja, hogy ezért a nőknek fizetniük kellett volna belépőt és az rosszabb, mint ingyen menni be egy bárba? Itt jön a gyógyszer és a mellékhatás kérdése. Minden harcban kell lennie áldozatnak is. Olyan nem lehetséges, hogy egyszerre paráználkodjunk és közben még szüzek is maradhassunk. (Kivéve talán, ha valaki az adott jegyben született..)