2014. december 30., kedd

Ikeázás

Isten látja lelkemet, semmi bajom sincs a nevezett áruház üzletpolitikájával! Vannak jó bútoraik és a konyhájuk is egész tűrhető lenne, ha mire odajutunk, ne fogyna el minden a húsgolyókat kivéve. Nem mondom, közvetlen éhenhalás ellen jók, de nem tartom a konyhaművészet csúcsának a dolgot, viszont az tény, hogy rengeteg eladatlan készlet lehet belőle, ha minden el tud fogyni ezt az egyet kivéve. De most nem a húsgolyóról akartam írni, hanem az Ikeázásról. Az életérzésről, ami beindítja bennem a menekülési ösztönt. Ha meghallom, felmered a hátamon a szőr, a vérem elönti az adrenalin és a szemem búvóhely , agyam kifogások után kutat. Többnyire ez azt jelenti, hogy újabb értelmetlen órák vesznek el az életemből, amit rendszerint egy mélygarázsban, vagy pár húsgolyó feledhető társaságában tölthetek mindaddig, míg a kedves személyzet záráskor ki nem hajít az épületből. Ahogy tegnap is történt és ahogy ez ma is kinéz. Utálom az Ikeázást!

2014. december 29., hétfő

Nagy Levin étterem, Csepel

Nagy Levin munkássága kora fiatalságom idején megfogott, így mindenképpen el szerettem volna menni egy róla elnevezett étterembe. Annak idején felfedeztem egyet Szada és Gödöllő között és minden alkalommal, amikor elmentem előtte, megfogadtam, hogy ide egyszer el fogok jönni. Azóta persze a hely megszűnt és átalakult, így az álom is szertefoszlott. Egészen mostanáig, amikor is megéhezve Csepelen ráakadtunk a helyre. A nevén túl semmit nem tudtunk róla, de elhatároztuk, hogy ki fogjuk próbálni. A hely Csepelen, a hév végállomás mögött helyezkedik el. Kívülről nem látszik semmi extra, bal oldalt a tízemeletesek tömbjei, előtte a hév végállomás, a hely pedig beleillik a régi csepeli főutca hangulatába. Az ember hajlamos első blikkre ítélni, a környezet alapján azt gondoltuk, hogy ez bizonyára egy igazi késdobáló lesz. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. A hely saját és kulturált parkolóval rendelkezik, saját udvarában, illetve rendkívül családias miliővel - odabent. Meleg volt és hangulatos berendezés, szemben a korábban megismert Pastrami nevű budai csodával. Az étlap jópofa, ügyesen építenek a Rejtői hangulatra. A gyerekeket egy lufihajtogató-művész szórakoztatta, az étel finom volt és elegendő, bár az árszint a közepesnél kissé magasabb volt (lehetett kártyával fizetni és a mellékhelyiségek is kulturáltak voltak.), de így sem érte el a Pastrami árszintjét. Ha a Levin és az utóbbi között lehetne csak választani, mindenképpen a Levint ajánlanám. Szerintem hagyni kellene az előítéleteket pro és kontra is, hagyni a budai álflancot és el kell menni Csepelre és enni végre egy jót. Még biztosan hallani fog a hely rólunk.. 

2014. december 28., vasárnap

Jinn

Sosem gondoltam volna ezt! Vendégségben voltunk és ott láttam meg egy egyszerű kis műanyag figurát, amibe egy (számomra) hihetetlenül fejlett 'gondolatolvasó' programot telepítettek. A barkóba szabályait nagyjából mindenki ismeri, így a kezelése egyszerű, lévén az eszköz hangvezérelt.  A játék kedves (vagy tenyérbemászó?) hangon beszél, de nem lehet haragudni rá, mert igen fejlett és jópofa. Egész hihetetlen állatokat is kitalált - szóval nagyon ügyesen kérdez - minden tiszteletem a programozójának. Az első olyan gyerekjáték a közelmúltból, aminél feltámad bennem a birtoklási vágy. Elképzeltem, hogy unalmas autózás közben milyen jól el lehet vele szórakozni , olyan akár egy új generációs éberségi berendezés. A neve Jinn. Azt hiszem kell nekem egy ilyen!

2014. december 26., péntek

Optimista

Magam nem sorolom az optimista lények közé. Sokan pesszimistának tartanak, de magamra inkább a realista szót szeretem inkább alkalmazni. De azért mindig lenyűgöztek azok akik rózsaszínben tudják látni a világot, vagy noha nincs ideje, mégis tudnak reménykedni abban, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Néha egész szokatlan helyeken találhatunk optimista hozzáállást. Ahogy ma kinéztem egy fürdőszoba ablakon, a szomszéd rózsabokra szinte teljesen csupasz volt, egyetlen, sárga rózsát kivéve.  A bokor nyilvánvalóan követte a szokásokat, de az egy virággal reménykedhetett a közeli tavaszban. A kertünkben lévő málnabokor még az ősszel eldobálta szinte az összes levelét, de párat megtartott és ami a meglepőbb, találtam rajta friss virágot és termést is. Noha valószínűtlen, hogy decemberben beérik, de csodálatra méltó, ahogy ezek a növények reménykedni tudnak valami egészen valószínűtlen dologban. Példát vehetnénk róluk..

2014. december 24., szerda

Karácsonyi apró

Karácsony nulladik napja van, azaz Szenteste. Ez a nap egy kicsit olyan mint a nulladik nap a Szigeten, hisz az ünnep elkezdődik, de ez nem az igazi Karácsony. A lelkünk ilyenkor díszbe öltözik, bár ez még nem látszik meg a vásárlásban még meg nem fáradt tömegeken. Még mindenki vadul válogat vagy veszekszik, esetleg teszi mindkettőt. Ezt onnan tudom, hogy én is el voltam pár apróságért. Bár korábban velem is előfordult, hogy ilyenkor még az üzletben keringtem tanácstalanul, de mostanra már jó előre gondoskodtam a meglepetésekről és nem bánom. Az időjárás pedig - igazi meglepetés. Száncsengő, lágyan hulló hó és hideg havas táj - ezért több ezer kilométert kellene most megtenni, hisz hétágra süt a nap és szinte tavasz van. Hogy úgy mondjam, ritka kretén időjárás. De azt hiszem meg tudnám szokni..

2014. december 19., péntek

Azon gondolkodom

Amíg még lehet, gondolkodom. Most vagy hülyülök vagy csak nem látom be, de amíg nem leszek annyira csökött mint egy kis marék moha, addig felvághatok ezzel a szóval - gondolkodom. Persze utána is tehetem, mert jelenleg még nem látom át egy kis moha túlélési praktikáit, de lévén, hogy évmilliók óta jelen lehetnek a közelünkben, amit csinálnak, bármi is legyen az, jól csinálhatják. Szinte biztos az, hogy mikor már nem leszek, még lesznek mohák, hacsak a végünk, egyetlen közös véggé nem válik - ebben az esetben mire is ez az egész felhajtás? Szóval a kérdés az, hogy ha már nem leszek, mi is lesz ezzel a sok hülyeséggel, amit leírtam? Számos író agyában merülhetett ez a kérdés fel, nem is azért mondanám, mert azonos polcra akarnám magamat állítani velük, hiszen, ha én a legalsó polcon vagyok, akkor Tolsztoj vagy Bulgakov nagyjából a nap magasságában foglalhat helyet, de lehet hogy őket is érdekelte ez. Lekapcsolják a villanyt és oda az egész, vagy csendesen benövi az egészet a moha?

Karácsonyi üdvözlet

Mikor is kapnánk, ha nem karácsonykor? Kedves figyelmesség, hogy gondolnak ránk és legalább üres frázisok erejéig kapunk némi figyelmet. Néminemű kétségeket ébreszt bennem az, hogy mostanság olyan emberektől kapok ilyen üdvözletet, akit az első blikkre nem tudok hova tenni, de aztán persze gondolkodom és töprengek, de akkor sem. Látszólag vadidegenek küldenek névre szóló üzenetet, ami meglep, bár szó se róla, jól esik. Persze az is reális eshetőség, hogy ismertem őket, csak a kor előrehaladtával hülyülök megfele. Ebben az esetben sincs minden veszve, mert minden nap új ismerősök és új kihívások fognak várni, ha elérem egy kisebb mohatelep szellemi színvonalát. Jó, ha az ember optimista..

2014. december 18., csütörtök

A hiba bennem van?

Az élet csupa csalódás. A sün érezhette így, amikor az imádott kedves már sokadszorra sem reagált a közeledési kísérletre mígnem valaki fel nem kapcsolta a lámpát és ki nem derült, hogy a sárkefénél próbál bevágódni. Néha, mint gondolom mindenki, elvetődöm különféle helyekre, olyanokra is, amik a politikai nézetemtől gyökeresen elütő véleményeket takarnak. Hogy úgy mondjam, ezeken a helyeken kumulálódik mindaz, amitől idegenkedem. Akkor és ott kapcsolják fel a villanyt, ott jövök rá arra, hogy olyan emberek kedvelik az adott oldalt és mindazt, ami számomra olyan nagyon idegen, akiket amúgy jó fejnek tartok, noch da zu, kedvelek. Könnyen azt hihetné az ember, hogy a kellemes embereknek a gondolataik is szimpatikusak, de ezzel tévedhetek a legnagyobbat. Sőt, arról már nem is akarok szólni, hogy számomra unszimpatikus és taszító emberek gondolják dolgokról ugyanazt. Bennem van a hiba?

2014. december 17., szerda

Dilemma

Az élet tele van kérdésekkel és sokra nem tudjuk a választ. Egy részükre pedig nem is tudhatjuk meg soha, ezek maradnak meg nekünk mint afféle költői kérdés. Bár utóbbira az jellemzőbb, hogy tulajdonképpen tudjuk mi a felelet, de azt akarjuk, hogy azt a másik találja ki. (Szóval ez a definíció ide mégsem annyira jó, bár jelentős könnyebbséget jelentene az, ha valaki mégis kitalálná helyettem, mert még tippem sincs igazán.) Számomra örök dilemma marad a facebook ismerőskezelése. Azaz a megvalósításuk nem, hisz az egyszerű, mint a faék, vagy az egyes a digitális világban. Vagy van, vagy nincs. Bejelölsz valakit, ő visszaigazol vagy sem. Ha igen, akkor ismerősök vagytok, ha nem, akkor buktad. Sok ember sportot űz ebből, bejelöl és visszaigazol tök vadidegen embereket is, mert az a lényeg, hogy a szám, ami az ismerősök felirat mellett van, nagyobb legyen, mint a szomszédnak vagy Pistinek, akivel kimondva vagy kimondatlanul mindig is szerettünk hülyeségekben versenyezni. Azonban nekem gondjaim vannak. Minél inkább próbáltam valami egyedi rendszert kidolgozni arra, hogy ki számítson ismerősnek, annál több bosszantó kivétel kezdett el feltűnni a színen. Ezek nagy része lekezelhetetlen, sőt jobbára bántó vagy zavaró kivétel volt, lévén ha az ember úgy tekinti ezt, mintha a házába engedne be másokat, nem mindegy, hogy a vendégek leveszik-e a cipőjüket vagy megtalálják-e a vécét, esetleg a szemetet a házon kívül vagy inkább a nappaliban teszik-e le. Szóval a felelősség - mármint a részemről - nagy. Ahogy a lelki teher is, amit ez a dolog, a szüntelen gondolkodás afelől, hogy ki is az ismerős - jelent. Mert elég-e az, ha valakivel egy munkahelyen dolgozom és minden nap azt mondom neki, hogy szia! vagy ez azért kevés? Mert mi van akkor, ha egy ilyen embert magamhoz invitálok, kötelezi ez őt valamire? Nyilván nem, mert az első adandó alkalommal belém rúg, hátba szúr, vagy a cipőjét törli belém. Tehát bármennyire is ismerem - sőt, ha úgy vesszük jobban is, mint szeretném, mégsem ismerős. Persze olyanok is vannak, akikkel sohasem találkoztam még, de ösztönösen érzem, hogy rendes emberek lehetnek. Őket nem félnék meghívni magamhoz. Így nyilván a személyes találkozás, mint fő ismérv, nem lehet jellemző. Tele vagyok kérdőjelekkel! Már reggel fogmosás közben is találtam egyet, bele volt szorulva a szájpadlásom alá. Ugyanis valaki olyan jelölt be ismerősnek, aki eddig mindig vigyázott arra, hogy csak a felsőbbrendűség hangján szóljon hozzám, hogy éreztesse azt, hogy nem vagyunk azonos szinten. Most meg szerinte mi ismerjük egymást. Azt hiszem megmaradok a bizonytalan elveimnél, még ha nem is tudok róluk sokat, illetve még nem döntöttem semmit el végérvényesen.

2014. december 16., kedd

Pastrami étterem

Tegnap év végi céges vacsora keretében a Pastrami nevű budai étterembe látogattunk el. Az állítólag ismert nevű helyhez igyekeztem úgy hozzáállni, hogy ne befolyásoljon a híre, illetve úgy tenni, mintha először járnék itt. Ezt nagyban megkönnyítette az a tény, hogy valóban először jártam itt. A hely miliőjét meghatározta valami okán a film és a filmes kellékek, a nagy felületek, a fém és az üveg, illetve a félhomály és a hideg. Az ablakok mellett bár kényelmes kanapék találhatóak, nem mondom, hogy kifejezetten melegem volt. Mintha az egyetlen hőforrást a helység közepén elhelyezett grandiózus látványvilágú konyha adná. Bizonyára nyáron mással találkozhat az ember, de mi télen voltunk, ráadásul odakint még hideg sem volt igazán. Levessel kezdtem, egy húsleves gazdagon szerepelt a nyitófogásként. A többiek előétellel alapoztak, bevállalták a libamájas créme brulée-t. A leves nagyon korrekt volt, pont olyan ami otthon kerül az asztalra, de ennél semmi több. Erőspaprikát meg sem próbáltam kérni, otthonról hoztam - Tanár úr, én készültem! - de nem bántam meg. Megkóstoltam a libamájas brulée-t is, de nem igazán dominált benne a máj íze, a tejszín és a karamell édessége nagyjából minden más ízt elnyomott. Pirított kalácsra kenve kellemes volt, de nem volt semmi extra. A desszertként felszolgált édesség is hasonló volt, ha nem pont ugyanaz. Főételnek braisingolt borjúpofát kértem yorkshire pudinggal és párolt zöldséggel. A borjúpofa zseniális volt! Az öklömnyi hús nagyon puhára volt főzve, kellemes, gyümölcsös ízvilágú mártás volt hozzá és talán a mártásból vékony réteg karamellizálódott a húsra, roppanós burkot képezve - ez valóban zseniális fogás volt. A yorkshire puding viszont elég csökött volt, tulajdonképpen két sületlen görcs képében nyilvánult meg.  A rendes puding legalább öklömnyi nagyságú felfújt, nem pedig pici és szalonnás, mint a tálalt köret. Ráadásul a tányér a zseniális hús mellett, csak nyomokban tartalmazott köretet és a zöldség nyilván jobban mutatott volna, ha meg van faragva, nem csak egyszerűen szeletelve van. Sokáig vacilláltam a kacsamell vadasan burgonyafánkkal című kompozíció és a borjú között, de a kacsa sem volt túl nagy adag, bár kívülről szépen nézett ki, nem bántam meg utólag a választást. Desszertként puncskockát kértem, ami kifejezetten nem volt jó. Nem igazán volt édes sem, de rumos sem, ami - szerintem - elvárás lenne egy ilyen édesség esetében. A tésztát mintha vízbe áztatták volna, semmi különös ízhatás nem jött át belőle. Mások elmondása szerint a sajttorta igazán jó volt viszont, de ezt nem tudom megerősíteni. A hely kicsit túlárazott és látszik, hogy bár a heute cuisine hagyományait igyekszik követni, ez elsősorban az árszintre és másodsorban korlátozódik csak a dolgok ízére. Szóval, ha az ember jól akar lakni itt, akkor vegyen fel bankkölcsönt és egye végig a teljes menüsort. A magam részéről jobban szeretem a kevésbé puccos, de őszintébb helyeket.

Csöbörből vödörbe

A dolog úgy kezdődött, hogy nem jött meg az a bizonyos dolog, amit az e-bayról rendeltem. Időnként megesik, hogy a kígyó elesik, azaz az állítólag feladott csomag nem ér ide. Ilyenkor segít az e-bay ügyfélszolgálata, vagy jobb esetben maga a kereskedő, ha sikerül vele felvenni a kapcsolatot. Így jártam most én is, az általam rendelt dolgot nem kaptam meg, a kereskedő nem válaszolt, az e-bay tette a dolgát, a kártérítés megérkezett. Mivel a dologra továbbra is szükségem volt, megrendeltem újra. A kudarcot vallott eladót kihagytam a sorból, mert az értékelései között gyanúsan sok volt a hasonlóan járt ügyfél, gondoltam, hogy nem járok jól vele - inkább nem kísértettem a sorsot. Megfontoltan választottam egy másik, szintén angliai készlettel rendelkezőt, teljesen más e-mail címmel, negatív értékelésben szegényebb és nem a postázást elmulasztó partnert. Megrendeltem a dolgot és vártam a nyugtát. Közben megjött a visszafizetés nyugtája is. Pont egymás alá került a két levél a levelezőben. Az állt benne, hogy Liu Ming visszafizette a termék árát, majd Liu Ming elfogadta a rendelést. Ezt jól megszívtam. A legnagyobb gondosság mellett is sikerült kiválasztani ugyanazt a partnert, ugyanis Liu két (illetve ki tudja hány?) néven is árulja ugyanazon termékeket a neten. Kétségekbe vagyok esve egy kicsit emiatt..

2014. december 15., hétfő

Bámulatos!

Bámulatos hol tart manapság a tudomány! Mostanság olvastam, hogy emberi agysejteket injekcióztak újszülött egerekbe és az agysejtek teljesen átvették az irányítást az egérben. Lecserélték az egér saját sejtjeit és addig szaporodtak, amíg el nem érték a lehetőségeik határát és be nem nőtték a rendelkezésükre álló teret. Az egerek észbeli képességei  a négyszeresére növekedtek. Ez zseniális! Most már csak azt kellene eldönteni, mire is jó egy négyszer okosabb egér?

Mit veszít?

Tegnap - tévedésből - sikerült belenéznem a Harry Potter befejező epizódjának a végébe. Amúgy is háklis vagyok a könyvből készített filmes átiratokra, főleg amiatt, hogy teljesen megváltoztatják a film mondanivalóját, esetleg jellemrajzait. Elég volt pár percet néznem a filmből és rájöttem, hogy megint igazam volt. A film csapnivaló és teljesen másról szól, mint a könyv. Hogy miért? Nem tudom. Ha egy filmet az író halála után készítenek el, akkor meg tudom magyarázni azt, hogy miért változtatnak rajta - az örökösök nyilvánvalóan készpénzre szeretnék váltani az ősük zsenijét és bár fontos az elv, mégiscsak a kialkudott árból lehet jachtot venni. Na de mit mondhatnánk egy olyan film esetén, ahol még él az író? Sosem kerültem még ilyen helyzetbe, (nyilván nem is fogok) hogy hollywoodi producerek alkudozzanak a művem felett, hogy hova kerüljön egy újabb szerelmi szál, egy kisgyerek, vagy cuki állat, de talán ha lenne ilyen helyzet, mégis meg tudnám állni. Aki persze csak a filmet nézi meg, egész más elvárásokkal ül be a moziba, mint az, aki a könyvet olvasta el. Az elmúlt idők tapasztalatai alapján azt hiszem soha nem szabad olyan filmet megnézni, amiről könyvet olvastunk. Ezután már csak a film béna kliséi nyomakodnak be a tudatunkba, ha szereplőkre gondolunk, mindig ugyanazok az arcok fognak beugrani azok helyett, akiket magunk képzeltünk el. Lehet, hogy másnak ez nem nagy veszteség, de bennem az ilyesmi világokat dönthet össze. A magam nem amerikai fantáziavilágát.

Átok

Sikerrel emlékeztettem magam, így eszembe jutott, hogy átkot mondjak arra az idiótára, akinek sikerült annyi kedvesen szívatós hibát beletenni a magicnek nevezett programfejlesztő eszközbe. Azaz nem biztos, hogy direkt tette bele, de talán direkt hagyta benne. Ezáltal most, illetve a múltkorjában kedélyes órákat tölthettem el hibakereséssel, ugyanis a program látszólag jól volt megírva, viszont nem jól működött. Ez egy interpretált nyelv, de annak ellenére semmilyen gyári debug eszköz nem áll rendelkezésre - de mit várhat az ember olyan fejlesztőktől, akik szerint a programon belüli schmidtelés, azaz a ctrl-c,v alkalmazása az ördögtől való, és így nem is támogatott? Ráadásul nem konzekvensek bizonyos dolgokban, így például a nyelvi állományok kezelése is egyedi, nem azt a módszert követik, ami mondjuk a fájl vagy típusszótár esetén lett megvalósítva és ott tulajdonképpen bevált. Szóval, hogy végre átok is legyen a dologban - nőjön be az orra lika az ilyennek!

2014. december 12., péntek

Hachapuri étterem

Budapesten a Westend áruház moziszintjén található. Mint régi vonattal ingázó, emlékszem arra, hogy a régi Westend udvaron az Éhes bakter nevű műintézményben milyen jó volt a hamburger vagy a hot-dog. Utóbbit sült virslivel adták, ami egy minőségi ugrás, ha az ember hajlandó megenni a virslit. Persze azóta az udvarból bitang nagy pláza lett és az Éhes bakter is jóllakhatott már. Mindegy, csak az eszembe jutott. Szóval Hachapuri. A Westend moziszintjén található kis étterem grúz konyhával. Tulajdonképpen egy stílustanulmány, hogy be lehet-e rakni egy éttermet egy olyan helyre, ahova senki nem gondolta volna - szóval be lehet. Kicsit furcsa azért, hogy bár az étteremben láthatólag adtak a stílusra, ízléses a berendezés és az étlapok, vécére a mozi túloldalára kellett menni, mert az illemhely már nem fért be sehova. Kicsit olyan érzésem van ettől, mint a luxusappartman, ahol a közös fürdőszoba a folyosó végén van, de ez leküzdhető, ha az ember tiszta kézzel és üres hólyaggal érkezik. Vannak hagyományos értelemben vett asztalok és magaslati kilátást nyújtók. Utóbbiak talán azért, mert Grúziában sok a hegy? A fene se tudja. Az étlap gazdag, színes fotókon ott vannak az ételek, amik a Mekivel ellentétben a megrendelés után is ugyanúgy néznek ki, mint a képen. Az ízek finomak, bár a kések életlenek, így csúnya öngyilkosságot lehetne csak elkövetni velük - de amúgy a húst sem vágják. Az adagok emberesek, bár kissé talán túlárazottak, főleg mert az emberben végig ott motoszkál a kérdés, hogy étteremben ül, vagy bisztróban? Mindenesetre a kiszolgálás és a konyha gyors és lehet kártyával is fizetni. Kis kompromisszumokkal, de érdemes még egyszer legalább eljönni ide.

Feladni..

Eddig nagyjából semmi bajom nem volt a postával. Ők is tették a dolgukat és magam is tettem a sajátom. Igyekeztem nem járni hozzájuk, csak a legszükségesebb helyzetekben, mert világosan látszott, hogy nem látnak ott szívesen. Persze nyilván nem velem személy szerint volt a baj, hanem alapvetően az ügyféllel. Mert mit is csinál a vásárló a postahivatalban nyitvatartási idő alatt? Hát, zavar! Zavarja a munkavégzést az állandó sorállással meg azzal, hogy a levelét, csomagját keresi, esetleg ugyanezeket szeretné, ha elvinnék valahova. Szóval mindenképpen macerás. De eddig nagyjából kijöttünk egymással. Most azonban rövid idő alatt nem is egy esetben fordult elő az velem, hogy a feladott dolog nem jött meg. Szó mi szó, eléggé megbotránkoztató helyzet. Ahogy Douglas Adams írná, olyasmi, mintha egy mezőn rabolnának ki. Valaki fizet egy szolgáltatásért, hogy valami fontos dolgot (Ugyanis ha nem lenne fontos, maga is kidobhatná a kukába ott helyben!) szállítsanak ki és nem elég, hogy nem teljesítik a megvásárolt szolgáltatást, hanem az adott dolog el is tűnik. Szőrén szálán. Huss és már nyoma sincs. Itt tartunk ma a XXI. században. Elmész és feladod a küldeményt, fizetsz és vége. Mintha a megsemmisítésért fizetnél. (Lehetne egy ilyen szolgáltatás is, biztos lenne rá igény is, de akkor ezt így kellene hirdetni.) Úgy vélem a postai feladásnak nem azt kellene jelentenie, hogy feladjuk, azaz lemondunk a dologról örökre..

2014. december 11., csütörtök

Mérges vagyok!

Még mindig politika. Mérges vagyok. Az embernek manapság nem sok öröme lehet, főleg ha nézi, hogy hová tart az ország amiben él és mi jöhet még. Az, hogy egyre több bőrt akarnak lehúzni az emberekről, szinte a normális ügymenet részének tekinthető, ahogy az is, hogy vezető politikusaink pofátlanul gazdagodnak és nyerészkednek mindenféle következmény nélkül. Tudom, hogy most demagóg leszek, de ha egy eladó nem üt be valamit a navhoz bekötött pénztárgépbe, akkor súlyos ezreket kockáztat, mint büntetés, de egyes kegyencek milliárdokról felejtkeznek el úgy, hogy annak semmiféle hátrányos következménye nem lesz rájuk nézve. De ami a leginkább dühít, hogy egy új bőr lehúzása előtt a szándékot határtalan cinizmussal vezetik be - az egyenlő közteherviselés érdekében - mintha egy rohadék adócsaló lennék. Közben nem nekem van úszómedencém, vagy magától növekedő házam..

Emlékezem

Emlékezem. Nem mindig írhatok ilyen nagyképűen arról a dologról, amiről egyre kevesebb alkalmam nyílik, lévén egyre több minden tűnik el emlékezetem szürke ködében., de erre az egyre viszont tisztán emlékszem. A taxisblokádot megelőző napon ültem a kocsiban és le voltam bénulva attól, amit a rádióban hallottam. Először azt, hogy nem lesz benzinár emelés, majd aztán azt, hogy brutális méretű emelés jön. Mivel akkor már alaposan autó függő voltam - igaz, hogy akkor az autó egyet jelentett egy Trabanttal, egy ilyen érvágás jelentősen érintett. Ültem a kocsiban és pislogtam mint a reklámmacska és le voltam bénulva, mintha gömbhalakkal verekedtem volna és még tart a tetrodotoxin hatása. Mit fogok most tenni, hogyan tovább? (Emlékeim szerint a benzin ára 17 forintról 35-re emelkedett egy csapásra. Most meg örülhetünk, hogy csökkent az akkori, blokádot kiváltó ár tízszeresére!) Most is ezt éreztem, amikor meghallottam a kedvezőtlenül érintő útdíj változásokat. Csak ültem és pislogtam újra. Aztán eszembe jutott az, hogy részben nem is eszik olyan forrón a kását, részben meg hogy örülnék mostanság a harmincöt forintos benzinnek..

2014. december 10., szerda

Krampusz a dobozban

Jack in the box, azaz krampusz a dobozban. Egyszerű gyerekjáték, valami bugyuta zene szól és amikor senki nem számít rá, kiugrik a dobozból egy bohóc, megijesztve a körülötte állókat. Nyilván ez a külsőség. Ha a krampusz, azaz Jack szemszögéből vizsgáljuk, nos ő jól elvan a dobozában, mindene megvan amit a fajtája kívánhat, időnként, teljesen váratlanul hideg fém készteti arra, hogy kitörjön, majd kint himbálódzik bárgyú vigyorral, miközben semmit sem ért a körülötte történő dolgokból. Kicsit így érzem magam én is. Ülök a cellámban belemerülve az általános feladataimba, amikor is megböknek valami munkával és ugranom kell rá, még a bárgyú vigyor is hasonló, hisz senki nem veszi a fáradtságot arra, hogy beavasson a körülöttem lévő világ dolgaiba. Hirtelen kell egy vélemény, valami ötlet vagy efféle, és máris tolnak vissza szorgos kezek, vissza a dobozba, mert úgy látszik az se jó, ha a krampusz túl sokat van a levegőn. Még a végén megszokja..

2014. december 9., kedd

Örök anyag

Az anyag örök! Most nem az anyag és energiamegmaradás általános törvényeit kívánnám szemléltetni bár tulajdonképpen akár lehetne ez is. Szép gyakorlati példája lehetne ennek a tézisnek. Hogy az elején kezdjem, egy nehéz nyárvégi délután az a különös gondolatom támadt, hogy kéne megint lángost sütni. Evégből beszereztem három kefirt és némi élesztőt is. Az ihlet elszállt, az élesztőt elsütöttük másra, a kefirek szótlan hallgatagsággal kuksoltak a hűtőben szépen. Tulajdonképpen nem történt velük semmi, mind a hárman elvoltak a legalsó fiókban, szépen, csendesen. Mondhatni meghúzták magukat, nem hangoskodtak, nem fújták fel magukat, nagyobbnak látszva mint amik valójában, tisztes kispolgári életük lehetett. Nem is volt ebben semmi hiba, az emberek hűtőjében néha csak úgy elvannak a dolgok, sajátos időtorzulás okán nem dobjuk ki a kínai kaját az öt éve bezárt vendéglőből vagy mint én a kefireket. Az embereknek szükségük van az állandóságra és ez a három pohár remekül megfelel ennek a szimbólumnak. Egészen addig, míg a nej ki nem találta, hogy kell a salátába. A kefirek így szomorú véget értek - vagy nevezhetjük méltán akár dicsőségesnek is, hisz az történt velük, aminek történnie kellett. Kibontották, megkóstolták és felhasználták őket. Mindezt több mint két hónappal a lejártuk után! A meglepőbb, hogy ha ezt boltban találjuk, a Nébih már az egész megyét bezáratta volna, de a kefireknek semmi bajuk nem volt. A káros mikroorganizmusok valószínű, hogy addigra már régen éhenhaltak benne. Hiába, az anyag örök..

2014. december 8., hétfő

Kulcs

Van, hogy az ember bele sem gondol a dolgokba, mert minek is gondolkodni, hisz agy nélkül is egész szép karriert lehet befutni. Élő példa rá az a rengeteg zombi, az ötödik kerületben. Nem akarok politikai vonalra futni, szóval ebből elég legyen ennyi. Különben is ez a post nem a más hülyeségéről szól, hanem az enyémről. Jó dolog az önkritika, Cyrano is ezt mondta, (de hozzátett némi belezésre szóló felhívást is.) és ha bölcs mond bölcset, ideje megfogadni. Szóval elkészült végre a kulcs, amivel újra be tudok jelentkezni otthonról, mert az előző lejárt. Tíz évvel ezelőtt készült és olyan régen működött már, hogy senki nem gondolta volna, hogy nem teszi örökké. Persze, amikor generáltuk, szerényen csak tíz évet adtunk neki, nem százat, úgy ha optimistábbak vagyunk, a mi életünkben nem jár le, így legalább ettől a gondtól megmenekültünk volna. Szerencsére sikerült az ügyben a partvonalról szurkolnom, de elkészült végre és én is kaptam belőle egy példányt, ami elhelyeztem a benti gépemen, hogy majd otthonról leszedem és jó lesz. Persze nem lett jó, hisz a probléma onnan indult, hogy nem tudok bejelentkezni. Erre félúton hazafelé a kocsiban jöttem rá - rendben, a kulcs már a benti gépemen, de hogy fogok bejelentkezni érte, ha pont ez kellene a bejelentkezéshez? Nem gond, majd holnap futok vele egy újabb kört, ha már ilyen remekül sikerült megoldani a dolgot..

Belegondolva

Anyám hívott, hogy a szomszéd öreg házaspár hölgytagja meghalt. Rosszul jött ki a lépés, de úgy fest, hogy az élet nem mindig törekszik az igazságra. Pista bácsi meglehetősen rozzant volt mind agyilag és testileg is, a felesége látta el, aki ugyan mentálisan jól volt, de testileg nem volt rendben. Erre persze a teste vitte el, ott hagyva a szegény öreget magában. Mi lesz vele nem tudom, állítólag a lánya nem túl gondos a szüleivel kapcsolatban, de majdcsak kiderül mi lesz. Anyám próbált meg szervezkedni valamit, de nem hiszem, hogy lesz eredménye. Kétesélyes beleszólni más dolgába - hogy veszi ki magát a dolog? De erről jutott eszembe az élet igazságtalanságán kívül az is, hogy az ember, ha hozzá hasonló jó karban lévő emberek veszik körül, el is felejtkezik a halálról. A rossz mindig mással történik meg, minden távoli és elmosódott, az ember sosem gondol bele, hogy ezek a törvények rá ugyanúgy vonatkoznak. Az öcsém halálakor kellett rájönnöm arra, hogy én is az élet részese vagyok és én éreztem annyira fájdalmasnak mindent, amit más ugyanúgy távolról szemlélt. Mondhatni, mindenki homokba dugta a fejét azzal, hogy ez nem az ő gondja. Persze a kötelező köröket lefutottuk a sajnálat és részvét szavaival, de ezt a legtöbb ember csak úgy mondja, ahogy minden más kívánságot is. De ez az eset most megint figyelmeztetett. Mondhatni, az élet lova belémrúgott, amikor elment mellettem. Azt hiszem emlékeznem kell nekem is arra, hogy nem lehet kivonulni a világból. Azaz ki lehet, de csak így..

2014. december 4., csütörtök

Zseniális

Éppen éves influenza oltásomon estem át, amikor is a kedves asszisztensnő (aki nem mellesleg nagyon jól ad be injekciót!) megmutatta, hogy hol tart manapság a tudomány. Használat után a fecskendőt megnyomva, majd a dugattyút visszahúzva a tű beesik a fecskendő belsejébe, megóvva a fertőző szemetet kezelőt attól, hogy összeszurkálják a tűk. Mondjuk tényleg zseniális dolog és nem is túl bonyolult, mindamellett azt sem gondolom, hogy a drogosok, amikor a parkban belőtték magukat és eldobják az eszcájgot a fűbe, előtte végig fogják ezt játszani. Nem vonom kétségbe azt, hogy esetleg ne lenne olyan droghasználó, aki szociálisan jelentős mértékben érzékeny, de gondolom, hogy ha így lenne, akkor ő el sem dobná a dolgot ott, ahol kiesik a kezéből. Persze attól még tök jó ötlet és hurrá az alkotójának..

2014. december 2., kedd

Nem mondom

Nem mondom, hogy egyszerű manapság valamennyire értelmes e-mail címet foglalni a gmailon sem. Annak idején hasonló próbálkozásból sikeredett a sparhelt név, de ezt a poént pont én lőttem le, így mást kellett kitalálnom. Az összes értelmes, vagy általam értelmesnek tartott cím már foglalt volt, így a hangzásában annyira tetsző görög szóra az orr- fül- gégészre esett a választás, természetesen görögül. Persze egészen nem meglepő módon foglalt volt, úgy látszik a görög orvostudomány is kezdi felfedezni az internet áldásait. Így, hogy az eredeti elképzelésnél maradhassak, kénytelen voltam ragozni a szót. Szerencsére ez a lehetőség másban még nem merült fel, így enyém lehetett a cím. Ki tudja, lehet, hogy egyszer még blogot is írok rajta valamiről, ami épp olyan messze áll majd a gégészektől, mint bármi mástól..

Miért?

Továbbgondolva a postáról szólt írásomat, némileg konkretizálom a dolgot, ezáltal világosabbá téve az alapproblémát. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy egy vállalat jó működésének a záloga az, ha állami üzemeltetésben működik. Persze hirtelen tud az ember pár olyat is említeni, ami ősidők óta állami tulajdonban van és mégsem tud normálisan vagy egyáltalán valahogy működni. Ilyen a személyszállításban a MÁV, a hír és csomagszállításban a Posta. Miközben egy postahivatalban lassan mindent lehet venni a Jézuskától a géppuskáig, épp csak az eredeti tevékenységüket képtelenek ellátni. Mármint azt, hogy ésszerű időn belül vállalnák mondjuk kisebb csomagok eljuttatását innen oda, vagy fordítva. Miért okoz baromi nagy, azaz áthidalhatatlan problémát egyetlen kis csomag elvitele Budapestről Gödre több mint egy hét alatt? Miközben ennyi idő lassan ahhoz is elegendő, hogy a Kínában megrendelt kütyüt összeszereljék a dzsunkán, hajóra tegyék, majd elhelyezzék a küszöbön - persze ha ez a küszöb nem ebben az országban van. Ha nem gondolok az egyik reális lehetőségre - mármint, hogy a kiskeresetű postai alkalmazott az én csomagomat árulja valamelyik külkerületi piacon és feltételezem, hogy csinálnak is vele valamit és nem egy halom avas levél alatt rothasztják Budaörsön, akkor egész egyszerűen nem tudom elképzelni mi az ördögöt csinálhatnak vele még? Megmutatják neki az országot? Elviszik Nagykanizsa után Nyíregyházára pusztán csak azért, mert ott még nem volt? Egyszerűen nem tudom elképzelni. Miért?

2014. december 1., hétfő

Farkas

Azt hiszem teljességgel átérzem a Piroska és a Farkas meséből Farkas helyzetét, amikor felébredt és a belevarrt kövek súlyától elnehezülve a folyóra ment inni. Most én is hasonlóan elnehezülten érzem magam így ebéd után, még tán a kövek csilingelését is hallom, ha mozgok. A gombócok maradékát nemhogy megenni nem tudtam, de már rájuk nézni sem bírok. Szerencsére nincs a közelben folyó, de óvatosságból azt hiszem a wc-re sem fogok kimenni, mert ki tudhatja ezek után? Hülye mese lenne belőle..

Megállt

Vannak dolgok, amiket nem lehet megjavítani és vannak olyanok, amit talán nem is érdemes. Vannak olyanok, amik arctalan és személytelen tömegként tűnnek fel, nem pedig megfeszülten dolgozó emberek sokaságának - ugyanis ha valóban megfeszülten végeznék a munkájukat, akkor előbb vagy utóbb juthatnának is valamire ahelyett az értetlenkedés helyett, amivel rácsodálkoznak a való világra és arra, hogy miért fogy körülöttük a lehetőség, ahogy búvárharangból az oxigén, ha nem elég, hogy mi ülünk benne, még tüzet is rakunk, hogy ne fázzunk.  Miért van az, hogy bármilyen folyamat megakasztható és tetszőleges időre kitolható a végtelenbe, ha az ügylet bármelyik részén, a szóban forgó iratot, vagy cikket feladjuk a postára? Látszólag a postai tevékenység nem ördöngösség - arról van ugyanis szó, hogy a megfelelően megcímzett borítékot el kellene juttatni A pontból B pontba. Ez menne úgy is, ha az ember fogna egy nyugdíjast és odaadná neki a dolgot azzal, hogy Mari néni, legyen olyan kedves elvinni ezt Bébe, de innentől kezdve tetszőlegesen el lehet bonyolítani úgy, hogy még működjön a dolog. Itt azonban a működés nem cél, így aztán mindig meg a csodálkozás és az értetlenkedés, miért van az, hogy az emberek nem veszik igénybe a tökéletes szolgáltatást, miért pusztul és rohad az egykoron annyira jól prosperáló vállalat? Tegyük a szívünkre a kezünk és kérdezzük meg magunktól azt, vajon az emberek igénylik azt, hogy a dolgaikat ahelyett, hogy odavinnénk ahová szánnák, tetszőleges időre vagy akár örökre elveszítsük és soha ne adjuk nekik vissza? Na ugye, hogy nem. El kellene ezen gondolkodnia valakinek..