2013. december 31., kedd

Boldogat

Azon gondolkodtam, hogy a frázisszerűen elmondott újévi jókivánságokat vajon ki mennyire gondolhatja komolyan. Persze, az alapfeltételezés az, hogy nem kívánunk egymásnak direkt rosszat, ha amúgy nem utáljuk a másikat, illetve ha igen, a 'Boldog újévet!' után elsuttogott 'Dögölj meg!'-et meg úgysem fogja meghallani rajtunk kívül senki és valószínű, hogy a hatása is csak a lelkünknek lesz jó vagy a kedélyállapotunkat javítja fel a 'jól megadtam neki!' állapotával. Szóval, ha azt mondjuk valakinek, hogy legyen boldog a következő éve, ez pusztán csak rutin, vagy tényleg szeretnénk is? Ha egy év múlva azt halljuk, hogy tényleg jobb lett neki mint volt, tudnánk-e ennek igazán és szívből örülni? Vagy keserű irigység kerít inkább hatalmába? Ha az utóbbi, akkor lehet, hogy inkább nem is kéne kívánni semmit..

Évértékelő

Gondosan megkerestem és elolvastam a múltévben tett újévi fogadalmamat és úgy tűnik, hogy bölcsen csak olyan dolgot fogadtam meg, amit nagyjából sikerült is teljesíteni - a nej alvós plüsskutyájával szembeni toleranciát. Nagyjából ez sikerült is, bár a jószág ezen felbuzdulva kezd elszemtelenedni, úgyhogy lépéseket kell tennem. Bár, ilyenkor a nej mindig visszatámad és az én plüsselefántomat abuzálja, pedig az elefánt - Egon, igazán szófogadó és illedelmes jószág, megül a helyén és nem akarja állandóan elfoglalni a köztünk lévő határmezsgyét. Ebből látszik, hogy az elefánt jobb háziállat - persze hiába beszélek én ezúttal is..

Konzervek mögé

Biztos mindenki emlékszik a Tizedes és a többik című örökbecsű filmre, amikor az erdészházban egy német alakulattal közösen foglalnak el állást, kamuellenségre lövöldözve és azt állítják, hogy a kamrában már bent vannak az oroszok? Nos, a kamrában valóban már bent voltak az oroszok, hiszen mindenki megtudhatta, hogy a befőttek mögött sebesült orosz katonát bújtattak a háziak. Ez jutott eszembe akkor, amikor arra gondoltam, hogy vannak dolgaim, amit mégsem biztos, hogy ország világ előtt hirdetnék, de ugyanakkor szívesen leírnám azokat. Azt mondják, hogy a legtitkosabb dolgokat sokszor el sem kell dugni, az van a legnagyobb titokban, ami kiböki az ember szemét, azt nem veszi észre, ami ott van az orra előtt. Pont ezért nem látja, hisz túl közel van hozzá. Azt tudom, hogy bizonyos emberek szeretik olvasni bizonyos írásaimat, ha azokat megosztom. Viszont ezeknek az írásoknak nem kell frissnek lenniük, elég, ha valamennyire aktuálisak, bár ez is csak az én elképzelésem, lehet, hogy még azoknak se kell lennie. (Bár, ha azt írnám meg, hogy tegnap mennyire jót fürödtem a Balatonban, lehet, hogy hülyének néznének, de ki tudja? - Lehet, hogy enélkül is annak néznek és még írnom sem kell ilyesmit.) Szóval, azt gondoltam, hogy többet fogok írni, viszont nem minden fogok kipostolni. Ha aznapra nem találok olyasmit, amit publikusnak érzek, akkor jön a konzerv, a régi írásokból választva. Szerencsére, számosságában elegendő akár több évre is a rendelkezésre álló mennyiség. Az eddigi jelszóm stílszerűen: - Nicht kompót! - mostantól lesz az is biztosan..

Terhes vagyok

Tegnap ezt a látszólag meglepő üzenetet postoltam az üzenőfalamra. Ennek viszont története van. Én is bedőltem egy ismerős hasonló üzenetének és reagáltam az állítására, mire kaptam egy felhívást azzal, hogy ez egy játék és mostantól: - kell egy új állapotot közölni egy megadott hülyeséghalmazból, illetve mindenkinek, aki reagál a beírásomra, elküldeni a játékszabályt. (Most jön a mentegetőzés!) Alapvetően nem szoktam láncleveleket továbbítani, hisz ismerem és elvégeztem a lánclevélküldők tanfolyamát, de meg lettem győzve azzal, hogy egyszer, szilveszterkor belefér a bolondság, ráadásul a levél nem átkoz el harmadíziglen a szokásos gyakorlat szerint, ha netalán mégis hagynám a fenébe az egészet, ahogy sokan megtették ezt az év végi hejehuja és dínomdánom ellenére is. A megadott halmazból tehát a 'Terhes vagyok'-ot választottam, mert most úgy is érzem magam. az émelygést leszámítva, az alakom egy 4-6 hónapban járó kismamához hasonlít, aki feltehetőleg lányt vár. Szóval nem vagyok megelégedve a körvonalammal, de dolgozom rajta. Viszont a nej mesélte, hogy tegnap a gyermek olvasta a beírásomat és töprengő arccal megjegyezte: - Apa terhes! Azt hiszem már ezért megérte. Kár, hogy nem láttam..

2013. december 30., hétfő

Örök élet

A Kétfarkú Kutyapárt választási ígéretei között jelentős helyet foglal el a sokak által vágyott dolog, az örök élet. Alkimisták ezrei kutatták és keresték annak idején a bölcsek kövét, ami azon túl, hogy egyfajta kifogyhatatlan bankszámlaként üzemel azáltal, hogy arannyá változtatja a fémeket, de általa készíthető az örök ifjúság elixírje, ami az előbb említett anyagi biztonság mellett ennek hosszútávú élvezhetőségét is megteremti. Ezt, bár a cél meglehetősen egyszerű volt, tudomásom szerint sosem sikerült elérni igazán, vagy aki megtette, nem nagyon reklámozta a dolgot. Viszont sokan vágytak rá. Manapság, az örök élet egész könnyedén megteremthető, csak egy program és egy működő számítógép kell hozzá. Az alkalmazás lényege, hogy olvassa a facebook oldalunkat és lájkolja a az ott megjelenő bejegyzéseket, ír pár kedves sort a születésnapot ünneplőknek és rég elveszett állatok képét küldi körbe, illetve megosztja mindazon cikkeket az ismerősök között, amiben benne van az, hogy kérlek osszátok. Manapság, amikor az emberek szinte az egész életüket facebookon töltik, mi ez, ha nem örök élet?

2013. december 29., vasárnap

Csalok

Nézzék a kezem, mert csalok! - Valami hasonlót mondhatott Rodolfó is, amivel beépítette magát a köztudatba. Mondhatnám én is ezt, de akár azt is, hogy Nézzék csak nyugodtan a kezem, mert úgyis csalok. Illetve csalok, de nem a kezemmel. Mostanság rákaptam arra, hogy visszaolvasom a régebbi posztjaimat és abból idézek. Megdöbbent az, hogy mennyire aktuális mindaz, amit több éve, akár 2008 végén írtam, hasonló időben. Nincs új a nap alatt és minek újra megírni mindent, ha a régi dolgok is aktuálisak? Sokan észre sem veszik a cikkek alatti dátumot..

2013. december 27., péntek

Gitár

A gitár egy népszerű hathúros hangszer. Nagyjából megmaradtam eleddig ezen a szinten, nem sok közöm volt a hangszerekhez, a legnagyobb sajnálatomra. Kora gyerekkorom a szolfézs jegyében telt, el is jutottam arra a szintre, ahol már hangszeres tanulmányokat folytathattam, de sikerült valamiért olyan hangszer választania a szüleimnek amit igazán nem sikerült soha megszeretnem, illetve nem is annyira volt szórakoztató a tanulása, mint például a gitáré lett volna, ami valljuk be, inkább a mi korunk zenéit játssza. Azonban ezen a karácsonyon egy gitár lopakodott be a családunkba a gyerek jóvoltából. Egyelőre úgy néz ki, mint a számtalan fellángolás egyike, de majd elválik mi sül ki belőle. Szó mi szó, nagyon akkurátusan kezdett hozzá, mert már van gitár, van tok, de van hangológép és pengető is. Sajnos bármennyire is szeretnék, nem tudok hozzászólni a témához, nem tudok segíteni a gitárral kapcsolatos semmilyen dologban a kölöknek. Egyetlen kérdést tudtam megnyugtatóan megoldani, segítettem kiszedni a gitártestbe ejtett pengetőt - de itt véget is ért a közreműködésem a dologban. Kíváncsi leszek mi lesz a gitár sorsa, mert a végén kénytelen leszek én megtanulni gitározni..

2013. december 23., hétfő

1%

Egy százalék. Elég kicsi mennyiség, bár attól függ, hogy mekkora mennyiségnek az ilyen arányú részéről van szó. A jövedelemadó egy százaléka nyilván nagyobb érték, mint egy postabélyeg árának hasonló arányú része. De nem lehet mindent pénzben kifejezni, de összehasonlítani a dolgokat attól még érdemes lehet. Vajon megéri-e száz százalék munkát belefektetni valamibe, egy százalékos haszonért úgy, hogy tudjuk, 99% a kukában végzi? Bizonytalan vagyok a dologban (vagy mégsem?) egyfelől ez hatalmas pazarlásnak tűnik, másfelől meg így válik az a dolog igazán értékessé. Szép kis dilemma. Azt hiszem ez a kérdés az, amit soha nem lehet eldönteni..

Ügyes!

Egy régi vicc jutott eszembe. Kohn bácsi, aki gyerekkora óta kint él Amerikában és vagyonát az ételárusító automatákból szerezte, hazalátogat és kipróbálja egy pályaudvaron, hogy milyenek is az itthoni ételautomaták. Bedobja a pénzt, megnyomja a gombot, de nem történik semmi. A gép természetesen vissza sem ad. Kohn bácsi azt hiszi, hogy talán elrontott valamit, így még egyszer bedobja a pénzt, de most se történik semmi, sőt harmadszorra sem. - Ügyes, nagyon ügyes! - mondja végül. - Ha belegondolunk a vicc nem is annyira vicces - ez jutott eszembe arról az örömhírről, hogy megnyílik a közszolgálati televízió új, harmadik csatornája, amit aztán nagylelkűen, kódolatlanul élvezhetünk a kábelszolgáltatónk közvetítésével január 5-ig. Micsoda remek ajánlat! A retrócsatornán a tv archívumában szereplő filmek ismétléseit láthatjuk, azokat a filmekét, amikért anno fizettünk, hisz a mi és szüleink befizetéséből és adójából lettek a filmek és a műsorok, amit a közszolgálati televízió szintén az adóforintjaikért cserébe tárolt és tartott karban, most meg, hogy nézhessük ezeket kódolatlanul újra a zsebünkbe kell nyúlnunk. Ez a csatorna nem a HBO ahol a befizetett pénzért öt éves mozifilmeket vesznek, itt ezeket a filmeket egyszer már megvettük. Mindenki, aki itt él vagy élt. Mi jut eszembe erről az üzleti modellről? Ügyes, nagyon ügyes!

2013. december 22., vasárnap

Hair - szőr

Életem, azaz inkább fiatalkorom meghatározó élménye volt a Hair című musical filmváltozata és ezen keresztül a zenéje is. Épp tegnap ment a tévében, így újra láthattam, sok év után ismét. Természetesen a gyerek utálkozott és szokás szerint megjegyzéseket tett. Őt már valahogy nem dobja fel semmi olyasmi, amiért annak idején mi még lelkesedni tudtunk. Van egy rész a filmben, amikor a kábítószer 'pap' leveszi a kalapját és az előtte térdelőknek a szájába a kalapból kockacukrot tesz. Ettől a jelenettől furcsa deja vu érzésem támadt, valahonnan nagyon ismerős volt ez a jelenet - és nem azért, mert annyiszor láttam a művet. Aztán persze beugrott, a macskák csinálnak így, amikor jutalomfalatot osztok. Persze lehet, hogy elmennek ők is ezután táncolni és énekelni, a saját Szőr című darabjukba, ezt nem tudom, de vicces lenne, ha pont ezt csinálnák..

2013. december 21., szombat

Milyen gyerek?

Milyen gyerek az, aki előbb belengeti azt, hogy hagy a hamburgeréből, aztán felfalja mégis az egészet? Milyen gyerek az ilyen? Azt hiszem éhes..

A Nagy

De nem ő, hanem mi, vagy én, vagy ilyesmi. Szóval nem személyről van szó, hanem a Nagyról, ami ma van. Tulajdonképpen nagyon vártam már a mai napot és végre elérkezett. Ha úgy vesszük, nagyobb ünnep mint a karácsony, ugyanis nem csak pár ezer év óta létezik, hanem nagyjából azóta, hogy a Föld úgy döntött, hogy a Napunk körül fog keringeni. Ma van ugyanis a leghosszabb éjszaka és a legrövidebb nappal. Ma aratott a nap győzelmet a sötétség ellen, holnaptól készteti a fény meghátrálásra a sötétséget és ahelyett, hogy egyre korábban kellene felkapcsolnunk a villanyt, egyre rövidebb időt vesz el az életünkből az este. Örvendezzünk, mert nemsokára itt a tavasz is..

2013. december 20., péntek

Az Étkekrűl (Vakvarjú étterem, Pest)

Idén esedékes céges karácsonyi vacsoránkat a Paulay Ede utcában található Vakvarjú étteremben ejtettük meg. A hely annak ellenére meglehetősen tele volt, hogy tulajdonképpen nincs a kirakatban, viszont ha úgy vesszük, a belvárosban minden hely a kirakatban van, noha nem főközlekedési úton van és turistabuszok sem járnak el előtte rendszeresen. Aki ismerős a környéken, vagy éttermi berkekben (én nem annyira) annak lehet, hogy az mond valamit, hogy a Bohémtanya nevű hellyel pont szemben található. Ha egy utcában két vendéglő van és azok szinte pont egymással szemben találhatóak, és mind a kettő prosperál, az jelenthet valamit. A hely ízlésesen van berendezve és minden a varjú témára lett felépítve. Noha a hely címe szerint a varjú vak, a kabalaállat még sem jár fehér bottal, ami némileg képzavar. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a bakcsót hívják műértő körökben vakvarjúnak, de nem a gyengénlátása miatt (nem hiszem, hogy lenne neki!) hanem a hangja miatt, viszont külalakra nem hasonlít a klasszikus varjúra sem, illetve az étterem figurájára, ami viszont egyértelműen varjúszerű.  Mindenképpen pozitív volt elsőre - az ízléses és igényes kivitelű étlap, az ételek képével (pár tenyeres talpas szellemességgel körítve), illetve a házi szörpök és limonádék. A mellékhelyiségek tiszták voltak és ízlésesek, még bokszzsák is volt a férfivécében, az agressziót levezetendő. Utóbbit nem biztos, hogy értem, én ilyen helyen elsősorban megkönnyebbülni szoktam nem pedig idegeskedni, de mivel ki volt írva, hogy ne felejtsünk el behúzni neki kifelé, így én is megtettem. A pincérekre sem volt semmi panasz. A limonádé nagy pohárban érkezett, mentával, és többfajta citrommal, de aki szörpöt kért, az sem csalódott. Jó ötlet az egyenitalok után a házias íz. Mivel a hely tele volt, az ételek egy kicsit lassan érkeztek. Probléma volt, hogy mindenki a környezetünkben ételre várt, így nem tudhattuk meg, mekkorák az adagok. A hazai vendéglátásban kétféle tendencia uralkodik. Az egyikben jól lehet lakni egy tál ételtől, mert az adag nagy, illetve a nagyon művészi kompozíció, amiből viszont végig kell enni az étlapot, hogy tele hassal távozhassunk. A Vakvarjú inkább a második lehetőség felé mozdult el, bár az ételek minőségére nem lehetett panasz és tulajdonképpen jól laktunk, noha a hely nem tartozik a legolcsóbb helyek közé. Ezt igyekezett azzal meghálálni, hogy nem láttam nyomát mirelitnek és levespornak, minden valódinak és ott készítettnek tűnt, még a sütemény tetején lévő habcsók is, de a somlóin lévő tejszín se tesco gazdaságos kiszerelésű lehetett, hanem kézzel felvert, ami piros pontot érdemel. Azért, hogy legyen némi kritikus felhang is: Palóclevest ettem kemencés kenyérlepénnyel. A leves tartalmas volt, de a kenyérlepény csak nyomokban fordult elő az étel mellé, noha ez is valamennyire a hely védjegye. Amikor kértem erőspaprikát, készséggel hoztak  zöld paprikát karikákra vágva, de igen lájtos kivitelben. Egy ilyen étterem megengedhetne magának rendes, valóban erős paprikát. Másodiknak kecskesajttal és aszalt paradicsommal göngyölt szűzpecsenyét kértem lencsés burgonyapürével. Az étel finom volt, bár más is kért a társaságunkban és az övé kicsit másként nézett ki. Itt elvárná az ember, hogy két azonos étel azonos módon is nézzen ki. A kollégám libamájat evett zöldpaprikamártással, de nem ette meg a mártását, így azt én faltam be. Az ételem nagyon jóízű volt, de kellett hozzá a mártás, mert magában elég száraz volt. Desszertnek Varjú mama Rákóczi túrósát ettem baracklekvárral. Erről semmi rosszat nem tudok mondani, ez úgy volt jó ahogy volt. Összefoglalva - a hely elegáns és finom, de nem olcsó. Egy személy nagyjából 8-10 ezer forintért tud itallal együtt megvacsorázni itt, ha nem túl nagyétvágyú. Mivel az ételek jól néznek ki és ígéretesek, mindenképpen érdemes lenne visszamenni és végigenni az étlapot.

2013. december 19., csütörtök

Politikus kontra pornó

Tegnap olvastam az újságban, hogy az egyik X-faktoros versenyzőt nem hívják meg a parlamentbe, mert pornós múltja volt. Akkor az jutott csak az eszembe, hogy ezek szerint ott nem az számít, hogy valaki lop, csal, hazudik, esetleg az előző rendszer aktív szekértolója volt - ezek nem számítanak bűnnek, de a pornózás az főbenjáró dolog. Nem mondom, hogy az utóbbira büszke kellene lenni, de mára kiegészíteném a gondolataim a következővel. Ha választanom kéne, hogy politikusokkal vagy pornósokkal vegyem körül magam, gondolkozás nélkül az utóbbit választanám. Azoktól  ugyanis legalább tudnám, hogy mire számíthatok..

Izmozás

Ma reggel rég nem érzett fájdalmakra ébredtem. A bal kezem a könyök részén tompán hasogatott, de ez más volt mint amikor valami ki akar jönni belőle. Alig bírtam visszahúzni a melegre, a takaró alá, hogy enyhüljön a sajgás. Tulajdonképpen értelme sem volt, hisz úgyis kelni kellett. Aztán persze az eszembe jutott, hogy tegnap edzőteremben jártam azzal a céllal, hogy megmutassam az ott szerencsétlenkedő , magukat alárendelt helyzetben érző izmozóknak, hogy mindig van lejjebb és emlékeztessem arra, hogy ők is kezdték valahol. Miután feltornásztam az önbecsülésük - és a magamét meg le, bevásároltam a terem melletti zöldségesnél. Az volt a nap fénypontja - nagyon remek kis bolt, ráadásul ott még szégyellnem sem kell magam semmiért..

2013. december 18., szerda

Tetűgyilkos

Vagy gyilkos tetű? Attól függ, hogy ki és miért gondolja ezt. Ezúton szeretném rögzíteni a jegyzőkönyvben, hogy az idei évi paprikatermesztési projectem lezártam. Az ok a tetvekre vezethető vissza, ugyanis a rossz idő kezdetével a chilipaprikám ládákba ültetett részét bevittem a lakásba, hogy tovább élvezhessem a látványukat, illetve a maradék termést még be tudják érlelni. Furcsaság, hogy a kis paprikák csak a szabad levegőn növekedtek, a szobában csak beértek, az eredeti méretük megmaradt. Itt merült fel a bennem a kérdés, hogy ha a paprika a szobában nem nő, csak a levegőn, akkor milyen jogon hízom én el, ha a nagy részét az életemnek különféle szobákban töltöm? Szóval a növényeket végül ellepték a tetvek, amik szárnyra is keltek és tömegével döglöttek az ebédlőasztalra a lámpa alá, ami egy idő múlva már zavaró volt. Próbáltuk a népi szereket is, (2 kanál ecet, 2 kanál cukor, 2 kanál mosogatószer + víz) ami ideig óráig enyhülést hozott - ugyan még sosem pácoltam salátalébe élő növényt, mindig csak a leszedett terményekből készítettünk salátát - de ezt szemmel láthatóan nem bánták a paprikák, sőt, a leveleiknek szép fényük is lett. Igaz, napokig ragadt minden, de a tetvek visszavonulót fújtak. De utólag derült csak ki, hogy ez pusztán taktikai okból történt, mert a kezelés végeztével nemsokára újra szaporodni kezdtek, így egy gyors szüretet követően a mobilkert maradékét kitettem a teraszra, fagy általi halálra ítélve a gazdanövényt és a tetűkolóniát. Ez pár napja történt, de azóta vígan van a paprika és talán a tetvek is ráértek bundabugyit húzni. De milyen gondolataik lehetnek..

2013. december 17., kedd

Poligamy

Láttam egy színdarabot. Ez nem lenne akkora hír, ha rendszeres színházba járó lennék, de kultúrtoprongyi minőségemben viszonylag kevésszer jutok el ilyen helyre, úgyhogy mindenképpen érdemes megemlékezni az évente egy vagy kétszeri alkalomról. A darabot a nej választotta, lévén olvasta könyvben és tetszett neki a téma, gondolta érdemes lenne megnéznünk. A Madáchban játszották - itt még nem sejtettem semmit és mivel nem végeztem előtanulmányokat, hanem teljesen rábíztam magam az asszonyra, meglepetésként ért, hogy egy musicalra sikerült beülnünk. Nem tudom ki hogy van vele - meg ugye kinek a pap, kinek meg a neje - a magam részéről nem szeretem a musicalokat, legalábbis színházban. Ahogy a Hair, vagy a Jézus Krisztus zseniális zeneként vagy filmben, színfalak között biztosan nem nézném meg. Ilyen vagyok és kész. Egy darabban vagy játsszanak, vagy énekeljenek, de egyszerre ne csinálják mindkettőt - ez az alapelvem. A történet valahol az Idétlen időkig alapproblémájához hasonló, azaz mit csinál a főhős, ha olyan helyzettel szembesül, hogy mindenki őrültnek tűnik (illetve a helyzet is az) csak ő egyedül normális. A példaként felhozott műben a főszereplő minden nap ugyanazt a napot élte meg, itt a hős úgy ébredt, hogy minden nap más nőt talált az ágyában, akiről mindenki úgy tudta, hogy az aktuális barátnője és mindig is az volt. Őrület! Persze sok lelki tusa és szenvedés (azaz karének és dalban elmondott szívfájdalom) után kibogozódnak a szálak, a hősünk reménytelen szerelme elnyerte végső jutalmát. Taps, függöny, taps. Jó, hogy az ember nem vár egy romantikus vígjátéktól (mint utóbb kiderült az volt - na például ezt sem tudtam!) magvas gondolatokat, de így, az előtanulmányokkal együtt egy kicsit blőd volt az egész nekem. Gondoltam, hogy elolvasnám a könyvet, hogy az is blőd-e ennyire, de a nej szerint igen, én meg nem vagyok mazochista, szóval azt hiszem inkább kihagyom. A zene minőségére nem volt kifogásom, a szereplők fiatalok voltak, a nők csinosak, ugrabugráltak jó sokat - ez jót tett az ember evolúcióba vetett hitének, a bögyös színésznők újra megerősítettek abban, hogy jó dolog az emlősök rendjébe tartozni. Egy hüllőszínház bizonyára sokkal unalmasabb látvány lehet, tojásokkal és szanaszét rohangáló rágcsálókkal együtt is. Szóval sokat várni lehet - de nem érdemes, szódával egynek elmegy a hasonló klisére készült darabok között.

2013. december 16., hétfő

Karácsonyi vásár (Bazilika)

Mint már írtam volt, a karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, meglehetősen negatív élményekkel tarkított volt  a számomra. A hatalmas tömeg (és a félelmetes árak) egy időre biztosan elvették a kedvem attól, hogy ilyen helyre menjek. Mondtam is, hogy ha még egyszer ilyesmit szervezne valaki, idejében szóljon, hogy visítva tudjak menekülni. Mondjuk a bécsi vásárt sokkal jobban szeretem, részben ott az árak valószínűleg kevésbé vannak elszakadva a realitástól, ugyanis ott nem egy hónap alatt kell megtermelni az egyévi bevételt, illetve, mivel utálom a tömeget (és abból ott sincs hiány) be lehet ülni a városházára karácsonyi dalokat hallgatni. Ott legalább meleg van és a dalok is szépek. Mondjuk a téren is énekeltek, de három színpadon nagyjából háromfélét, de megfelelő hangerővel, úgyhogy teljesen kaotikusnak tűnt az egész.  Gondoltunk egy merészet és átsétáltunk a közeli Szent István térre. Ahogy Bécsben, idehaza is több helyszínen folyik a buli, így a Bazilika előtti térre is jutott a vásárból. Sőt, itt tulajdonképpen élhetőbb is volt a környezet, lévén az árusok mind a Vörösmarty térre akartak menni árulni vagy a kerületi építész vagy más rendező erő megunhatta a hetes busz feelinget, így az objektumokat nagyobb távolságra helyezte el, így közlekedni is egyszerűbb volt. Középen egy jégpálya volt, ahol az apróságok estek, keltek. Ami érdemlegesen említeni méltó, az a fényjáték, amit időről időre rávetítettek a templom homlokzatára. Nagyon ötletes volt, mert a képekben kihasználták a homlokzat elemeit, továbbgondolva, beleépítve a megjeleníteni kívánt témába. Két ilyet is sikerült végignéznem és igazán élmény volt, noha közben előbb kockásra, majd azután pöttyösre fagytam. Az eset tanulsága - fényjáték remek -  megfelelő mennyiségű fagyállóval feltankolva. Vörösmarty tér felejtős. A fagyállót otthonról kell hozni..

Karácsonyi vásár (Vörösmarty tér)

A hétvégén volt alkalmam felkeresni a budapesti karácsonyi vásárt és így összehasonlítást tenni a hasonló bécsi rendezvénnyel. Hát és még hátabb! A jelenlegi vásárt ha egy szóval szeretném leírni, a mottó a profitmaximalizálás lenne. Mindent ennek a jegyében képzeltem el és úgy tűnik, hogy a szervezők, rendezők is így gondolkodtak. Minél több ember bezsúfolása minél kisebb helyre. Nem lehetett normálisan odaférni semmihez, az ember beállt valahová és a tömeg sodorgatta kénye és kedve szerint. Mindenütt szemét és kajamaradék. A magyarországi gyakorlatnak megfelelően mindegyik szemetes csordultig telve szeméttel, megerősítve abbéli meggyőződésemben, hogy a magyarok sem alapvetően koszosabbak, mert a legtöbb ember a szemetesbe dobná a szemetet, ezáltal óvva a környezetét, ha a szemeteseket óránként ürítenék. De nem teszik és ez azért estére meglehetősen szembetűnő. Az árak félelmetesek, egész egyszerűen nem magyar pénztárcának valóak. Mintha a kereskedők nem hallottak volna a tisztességes kereskedelmi haszonról vagy az egész éves hasznukat a karácsonyi vásáron szerették volna realizálni. Minden minimum kétszer, de lehet, hogy többször drágább volt a valódi értékénél. Egy deci forralt bor 300, egy kenyérlángos 1000, egy gulyásleves cipóban majdnem 2000 forint volt. A külföldiekre való tekintettel lehetett volna euróban is fizetni, a legpofátlanabb kiírás szerint 1 euro  - 250 forint árfolyammal számolva. Azt hiszem, nem kenyérlángost, hanem euro-t kellett volna vennünk, hiszen állítólag mindent azon az áron kell adni, ami ki van írva. Az évszázad üzletét köthettük volna - vagy megölnek és elásnak a díszkövek alá..
 

2013. december 13., péntek

Garancia infláció

Vettem egy pendrive-ot. Ez önmagában nem egy nagy hír, az ember időnként szokott ilyesmit venni, főleg ha kell is. TDK gyártmány és nem is volt drága (éppen ezért nem is kifejezetten gyors). Jut eszembe erről a vicc, az ember panaszkodik, hogy megvette a világhírű TDK együttes legújabb lemezét, de kamu az egész, mert nincs rajta semmi. A helyzet az, hogy ez is csak később jutott eszembe, mármint, hogy megnézhettem volna, hátha nekem van. De ehelyett csak átméreteztem és megformáztam - csak úgy látatlanban. Amiért az egész írást most a papírra vetem, végül is az, hogy a csomagolásra előbb az volt ráírva, hogy élettartam garancia, aztán rá volt pecsételve egy nagy pecsét, hogy  csak 5 év (remélem ez nem azt jelenti, hogy öt év múltán magától elporlik, így vetve véget az életének) de a bliszter hátulján lévő matricán a magyar szövegben már csak két év volt megemlítve. Szerencse, hogy több matrica már nem volt az eszközön, mert a végén teljesen elveszítem a jótállást, ha a tendencia folytatódik..

Életbiztosítás?

Olvasom a hírekben, hogy Kim Dzsongun nagybácsija már múlt idő. Azt nagyjából tudtam, hogy sosem volt életbiztosítás az, ha valakinek diktátor van a családjában, mert hamar emelkedhet fel, de hamar le is hull a feje a porba. Minden rendes diktátor rendelkezik az egészségesnél nagyobb paranoiával és ez előbb, utóbb kihathat a családtagok életminőségére is. Főleg, ha az illetők úgy gondolják, a kedves rokon hatalmi ambíciókat tartogat esetleg magában vagy szimplán csak túl sokat tud. Belegondoltam egy kicsit abba, hogy mi történne, ha a családomban diktátor ébredne. Elegendő lenne mindez a menekülési ösztönöm felébredéséhez, vagy menekülnöm is felesleges lenne? Ilyenkor el kéne futni, vagy mivel a titkosszolgálat úgy is rám akad, inkább az életet kellene élvezni, számítva azzal, hogy bármikor lehet belőlem áruló és akkor az élet eddig tartott? Remélem sosem kerülök ilyen dilemma elé - bár jelenleg ez, hogy megtörténjen velem, csak matematikailag valószínű..

2013. december 12., csütörtök

Üti

Azt hallottam a katonáéknál, hogy nem az a legény aki állja, hanem az aki Üti. Ez akár nagyzolásnak is tűnhet tőlem, ugyanis sosem voltam katona. Szerencsére nem tartottak rám igényt, így egy nagy halom katonatörténet mesélési lehetőségétől fosztottak meg, továbbá a dohányzásra és masszív ivásra sem szoktam rá - utóbbiakat kevéssé bánom. De nem ezért hoztam elő azt, aki Üti, hanem eszembe jutott. A kölök rendszeresen panaszkodik arról, hogy a tornatanár az, aki őt rendszeresen üti. Mindig talál rá valami okot, hogy nyakon csapja, olyan mintha ezt élvezné. Tudom a gyerek korlátait - néha igen nyegle tud lenni és az ábrázata olyankor olyan, mintha nagy neonfényekkel lenne kiírva a feje fölé, hogy üss meg - jó lesz! és úgy látszik ennek a felszólításnak a tanár sem tud ellenállni. Amúgy róla, mint tanárról megvan a különbejáratú véleményem, amit már korábban le is írtam, most elég legyen annyi, hogy magam sem szerettem, sőt a korosztályomból se állnék neki olyanokat keresni, akik kedvelték - lévén nem szeretem az eleve lehetetlen küldetéseket. Nem hiába mondhatja a nép, hogy aki nem tudja csinálni, az oktatja és aki tanítani sem tud, az a tornatanár..

2013. december 11., szerda

Méreg

A harag rossz tanácsadó. Tegnap első mérgemben írtam egy gyors fél oldalt valamiről, ami éppen bosszantott. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen most is bosszant, de a probléma visszasüllyedt az ingerküszöböm alá, így fogtam és kidobtam az egész írást. Tulajdonképp nem nyernék vele semmit, biztosan magyarázkodnom kellene miatta és a haragom sem csökkent általa az elvárt mértékben. Néha tudni kell elengedni. Barátot, embert, de akár írást is.

Fenntartható fejlődés

A fenntartható fejlődés fontos dolog. Jutott eszembe mindez arról, hogy a szobám végében egy állványon porosodó csokoládé nyulak és télapók aszott tetemeire nézek. Más nyilván megette volna őket, vagy persze nem - ki tudja? Én először emlékbe tettem el, aztán okafogyottá vált a dolog, mert másra nem is alkalmas, mint megtestesítsen egy álmot vagy valami kézzel nem fogható dolgot. Hajdanán, ártatlan kakaóbabokat mészároltak le, majd aszaltak, törtek, porítottak a remény miatt - már, hogy valaki egyszer meg fogja enni és ezáltal kerül vissza a tápanyag körforgásba, lesz belőle újra föld és víz. Ehelyett itt szárad az asztalom végében, egyszer ha nem leszek, vagy gyengébb pillanatomban, esetleg a Köjál soron következő látogatásakor kikerül az egész a szemétbe, nem valósítva meg az álmot, a mikulásfigurák sorsát, az örök körforgást. Jutott eszembe az, hogy miért nem lehet fa télapókat kapni. Ajándékozhatnánk egymásnak őket, ki lehetne tenni emlékbe is, de bármikor tovább is lehetne adni, nem kéne annyi jó kakaóbabot a nemlétbe tolni. Fa télapókra vágyom. Kísértésbe sem esnék, ráadásul nem is hizlal. Csupa előny..

2013. december 10., kedd

Ajándék

Beszéltem a gyerekkel. Elkezdtem Ádámtól és Évától a dolgot, azaz attól, hogy bármennyire is hihetetlen, de mi is voltunk gyerekek. Mármint a nej és én. Meglehetősen traumatikus dolog a felnőttség, főleg ha az embernek gyerekei is lesznek, főleg úgy, ha nem is érzi magát annyira felnőttnek. Furcsa, hogy már nem lehet rohangálni úgy mint egy vaddisznó, mert komolyságot várnak el tőlünk. Illetve azt is, hogy mi szállítjuk az ajándékot, különböző mítoszok leple alatt, a gyerekek kapják és örülnek neki. Persze ajándékozni önmagában öröm, úgy is, ha az ember nem kap viszonzást. Míg a kölök kicsi, addig azért, hisz a meglepetést nem is mi hozzuk, hanem a Mikulás, vagy a nyúl vagy bárki - mikor éppen kicsoda. Aztán persze lefoszlik a máz és előbb vagy utóbb világossá válnak a viszonyok, kitől is jön mindez - de ettől még örülünk neki. Szóval, pusztán azért mert felnőtté lettem, még szeretek ajándékot kapni. Gondoltam, eloszlatok egy ilyen irányú félreértést - ha ez létezik a gyerekben. Az utóbbi időben kezd úgy viselkedni, mint egy háziisten. Mármint, hogy kegyesen elfogadja azt, amit neki szánunk. De Istenséghez méltón, nem nyújt se viszonzást, se vigaszt. Mondtam is neki, hogy nem valami nagy dolgot várunk tőle, nem akarom, hogy pénzt költsön - nem olyan hiányzik, ami pénzért vehető - legalábbis sok pénzért. Az hiányzik, lássuk, hogy gondol ránk. Kérdeztem, hogy ez a szemlélet, amely jelenleg uralkodik és nekem olyan rossz érzés, meg tudja-e változtatni? Sajnos nem tudom megfelelően visszaadni a tónust és a hangulatot, de annyi volt a véleménye a közel öt perces beszédemhez, hogy: - Ja. - Most itt tartunk..

2013. december 9., hétfő

Őrültek

Vagy csak szimplán szociálisan érzéketlenek? Ki tudhatja ezen a szinten biztosan? A nej mesélte, hogy hétvégén a gyerekkel síelni voltak és a gyerek ruháját, miután átöltözött, egy padon helyezte el. A kabátot és a többi ruhát tartalmazó zacskót nem szétszórva, hanem egy halomban tette le. A kabátot felakasztva, a zacskót a pad ülőrészén. Nem arról volt szó, hogy ne lett volna elég hely a padokon, de jött egy ember és ráült az egészre. Nyilván kényelmesebb lehetett, ráadásul nem is kellett a hideg fára ülnie, ezért ráült a holminkra. Egy idő múlva rájött, hogy a zacskón kényelmetlen ülni, ezért azt félrelökte. A kabát leszakadt az akasztójáról - de nyilván ez a mi problémánk. A lény (lány volt) akkor sem szólt semmit, amikor a nej kibányászta alóla a holminkat és arrébb rakta. Erről egy volt kollégám jutott eszembe. Egy másik kollégám kalapban járt, és a fejfedőt a maga melletti széken tárolta. Az ominózus kolléga, amikor ott volt dolga, lazán ráült a kalapra, kvázi tönkretéve azt, sőt amikor mondták neki a dolgot, hogy azért ezt nem várták tőle, még ki is oktatta a kalaptulajdonost arról, hogy a szék az ülésre való és nem kalaptárolásra. Az eset úgy látszik nem egyedi, de nem tudom mi lenne az ésszerű megoldás. Egyből ütni kéne?

2013. december 7., szombat

Anyai szeretet

Tegnap beszélgettem anyámmal, mert időnként fel szokott hívni. Elmondta, hogy egy osztálytársa meghalt és ezzel kapcsolatban életet értékelt. Sokszor piszkált már azért, hogy hagyjam abba a repülést, mert az veszélyes dolognak látszik a szemében, de most állítólag átértékelte a dolgot. Rájött, hogy az életet élvezni kell, a mának kell élni, mert ki tudja mit hoz a holnap. Állítólag többet már nem is fog piszkálni a dolgaim miatt (ebben azért nem hiszek) mert (ezekkel a szavakkal mondta) ha majd ott fekszem a sziklákon szétloccsant aggyal, akkor ő nem szomorú lesz, hanem örülni fog, mert tudja, hogy előtte én olyasmit csináltam, aminek örültem. - Nos, én azért nem így szeretek gondolni a repüléseimre. Hiába, azért nincs is jobb dolog az anyai szeretetnél a világon..

2013. december 6., péntek

A tél haszna

Mi a haszna a télnek? - tehetnénk fel a kérdést. Mondjuk az is kérdés, hogy miért van értelme mindenben a hasznot keresni, de hát az ember már csak ilyen haszonelvű állat. Ha valami jó neki az hasznos dolog, ha meg árt, akkor meg kártékony. Így alapvetően rossz a parlagfű, hisz a pollenje allergizál és hasznos dolog a bodza, mert számos egzisztencia épül rá, holott mind a két növény jobbára vadon terem. A tél ráadásul nem is terem, csak van, ez egy állapot. Bár a hideg egy kettő itt terem, illetve ha nézzük, olyan helyeken terem ott, ahol eddig nem igazán szokták meg azt. Amerikában van méteres hó és szélvihar - sírnak is miatta a népek - idehaza elvben szokva vagyunk az ilyesmihez, egész iparág épült ki arra, hogy a tél mellékhatásait elsüsse a kedvezőtlen folyamatok okaiként - szóval itt nincs semmi, még hideg sem. Aminek a következménye az, hogy mindenféle csúszómászó és kártékony rovar vígan szaporodik, mert a fagy nem gyérítette meg az állományt. Én sem szeretem a telet, a növényzet ilyenkor kiveszi rendes évi szabadságát, minden kopár és 'jobb' esetben ködös is. Hideg van - vagy nincs, időnként nagy szél támad és rendet tesz a verandán - bár itt jegyzem meg, hogy különbözőek a rendről alkotott elképzeléseink. Esetleg valami változó intenzitással csepeg, zuhog vagy szállingózik. Egyetlen pozitív hozadéka a télnek az, hogy ha hideg van, nem kell helyet csinálnom a hűtőben. Csak kirakom a verandára és kész. Ha nem eszik meg a vadak, másnapra is friss marad minden, ráadásul a forró edény is kitehető, ennek a hűtőnek nem árt..

2013. december 5., csütörtök

Ködlámpa

Ködlámpa - az autók egyik leghaszontalanabb tartozéka. Legalábbis idehaza. Amúgy nem lenne baj vele, ha arra használnák, amire való, tehát sűrű ködben vagy esőben kapcsolnák fel, illetve ügyelnének arra, hogy konvojban haladva ne használják, ugyanis a hátul jövőt elég rendesen tudja zavarni a retinájába beleégő vörös fényforrás. Ugyanis egyesek, ha meglátnak egy kis párapászmát az út mentén, felkapcsolják az autóban kartávolságra lévő összes kapcsolót, nem törődve a többi közlekedővel. Persze az ideológia is készen van hozzá - így jobban lehet őt látni. Valóban - roppant módon irritáló az, ha valaki kauterizálja a mögötte lévő szemüregeit a hátsó lámpái által. Ködlámpát csak sűrű ködben és akkor szabad használni, ha nem zavarunk vele senkit. Tehát egyedül haladva kifejezetten előnyös, de ha észreveszem, hogy felzárkóztak mögém, akkor illik lekapcsolni. Tudom, hogy a saját első ködlámpáim is baromira zavaróak, mert rám is villognak, ha felkapcsolva felejtem - joggal - a szembejövők. A legtöbb esetben fel sem kapcsolom ezért, ritka az, hogy egyedül haladok a pusztában. Egy alkalom kivétel ez alól, ha például az előttem lévő felkapcsolja a saját zárófényeit a köd miatt. Ilyenkor nem állhatom meg, hogy én ne kapcsoljam fel az első ködfényeket. Tegnap az előttem haladónak tíz másodperc alatt leesett a tantusz, hogy miről is van nagyba szó. Onnantól, kölcsönös megelégedésre csak a hagyományos lámpákkal megvilágítva haladtunk tovább mindketten. Éljenek a gyors felfogású autósok!

2013. december 4., szerda

Betörés

Sosem gondoltam volna, hogy pályám csúcsaként belekóstolhatok a bűnbe. Ha már úgy vesszük, egyszer már előfordult az, hogy betörtem ajtókat, de az egészen más aspektusban történt. Nincs is jobb egy kora reggeli betörés illatánál! Épp a munkába indultam volna, illetve már mozgásban voltam a célom felé, amikor felhívott a szomszéd, hogy menjek haza, mert a nej kirekesztette magát. Mint kiderült, nem elég, hogy kizárta magát, de még a kulcsa is az ajtóban volt, úgyhogy hiába volt nálam a sajátom, nem tudtam azt alkalmazni. Persze, hisz  a profik nem végeznek félmunkát. Latolgattuk a lehetőségeket, és meggyőződtünk arról, hogy csak erőszakkal hatolhatunk be a házba. Az ablakbetörés módszerét elvetettem, ugyanis a számba jöhető nyílászárók a másik oldalon meglehetősen veszélyesek, lelki szemeimmel már láttam, ahogy fejjel előre beleesem a kádba vagy noch da zu, a fajanszba lépek. Szóval maradt a nyers erő, a kerékkulcs és a bejárati ajtó üvege. Meglepően nehéz volt bejutni, rendesen kellett ütni, hogy engedjen. Viszont cserébe a lakás túlsó részén is találtam üvegszilánkokat. Remek dolog, hogy az ember a lebukás minimális kockázata nélkül gyakorolhatja a lakásbetörést..

2013. december 3., kedd

Közlöködés

Avagy a köz löködi magát előre. Teszem azt, ha van A és B között két út, az egyik lassú, mert lakott területeken vezet keresztül és a legmagasabb engedélyezett sebessége 50 kilométer óránként, és van egy gyors, ami elvileg autóút, de ott sem szabad gyorsabban haladni mint 90 kilométer óránként, akkor szükségszerű az, hogy mindkét úton, előbb vagy utóbb feltűnjenek oda nem illő elemek. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket barmoknak. A barmok, szükségszerűen száguldozni fognak a lassú úton, veszélybe sodorván a lakókat és a többi békés közlekedőt, aki lassan, de biztosan löködné magát tova, ráadásul még nekik is fog feljebb állni, mert időnként nem száguldozhatnak. Másfajta barmok pedig a gyors úton fognak lassan menni, mert milyen jó is olyan helyen lassan autózni, ahol a forgalom és a körülmények a gyorsabb haladást is megengedhetnék, de nekik mégis ott támad élményautózni kedvük. Megnyugtató, hogy milyen sokan kezdik ugyanezt gondolni, hisz a feltorlódott sor vége egész M-ig ér, mert hol a szabályok, hol a szembejövők miatt lehetetlen előzni. Sajnos valamiért a barmok léte megkérdőjelezhetetlen. Minden nap találkozom velük - mindegy is, hogy merre megyek. Barom világban élünk..

2013. december 2., hétfő

Macskája van

Szakember választani sosem egyszerű. Már csak azért sem, mert hol kevés van belőle, hol pedig sok és ha nem állnak rendelkezésre referenciamunkák, akkor a döntés is meglehetősen bonyolult. Ha kevés van belőlük, akkor a szükség az ami dönt és a kompromisszumokat a vásárló (azaz mi) hozza. Ha sok van , akkor miénk a döntés felelőssége és dönteni valahogy kell. Most például biciklijavítót keresek. Többet is tudok a környéken, Dunakeszin legalább kettőt, de a falumban is van legalább két szakember. A dunakeszi emberek közül egy már leszerepelt, mert amikor átfűzettem vele a kerekeim, elveszítette a sebességmérő jeladóját és napirendre is tért volna felette, így is csak hosszas könyörgésre volt hajlandó megkeresni és ezzel még ő tett nekem szívességet. Na ilyen helyre sem megyünk többet, így ez a hely ugrott. Van a faluban lévő két hely, az egyikről biztosan tudom, hogy őrült - volt vele egyszer dolgom, így inkább azt is kihagynám. Versenyben van tehát egy Dunakeszin, egy pedig a falumban. Na de mi döntsön? Mivel nincsenek se rossz, se jó tapasztalatok, azt hiszem megvan a vezérelv. A földimnek ugyanis van macskája az üzletben. Ez mindenképpen olyan hír, ami megéri azt, hogy ő kapja a munkát. Ha az emberrel nem jutok zöldágra, legfeljebb megbeszélem azt a macskájával. Ha jól fogja végezni a dolgát tudhatom, hogy a macska miatt lehet, ha pedig rosszul, akkor levonom a konzekvenciát - 'Kár, pedig még macskája is volt..'