2013. október 28., hétfő

Térdszalagrend

A Wikipedia.hu szerint:

A Windsori kastély Kékszalagrend termében rendezik meg minden év júniusában az úgynevezett //Garter ceremóniát//, amivel III. Eduárd angol királynak a franciákkal szembeni győzelmére emlékeznek. 1348 óta ez a Térdszalagrend átadásának ünnepe, ami a csatákban hősiesen helytálló bátor harcosokat illette meg. A kitüntetésnek nevet adó garter szó, a legendák szerint egy női harisnyakötőről kapta a nevét. A híres harisnyakötőt, ami világoskék színével, akkoriban igencsak intim ruhadarabnak számított, a szép Joan of Salisbury grófnő viselte a Calais  elfoglalásának tiszteletére tartott bálon. Tánc közben azonban e harisnyakötő kioldódott, és a sok kíváncsi szemlélődő előtt a földre esett. Az udvari cselszövők azonnal tárgyalni kezdték a felháborító eseményt, a király azonban védelmébe vette a hölgyet. A saját kezűleg felemelt harisnyakötőt egy, a harcban hősiesen résztvevő férfiú nyakába akasztotta a következő (francia) szavak kíséretében: Honni soit qui mal y pense. (Az szégyellje, aki rosszat gondol.) Az ekkor alapított és később értékes plakettel kiegészült rendjel kék szalagján mindmáig ez a felirat olvasható.

Ez persze szép és jó, de hogy is jövök én ehhez? Elárulom - sehogy. Még senki sem próbált női harisnyakötővel fojtogatni, úgyhogy a díjat eredeti értelmében eleddig biztosan nem nyertem el, egészen másról van szó tehát. A saját térdszalagjaimról. A hétvégén újra megpróbálkoztam a repüléssel, a saját szárnyaszegett módomon. Persze mindent megtettem a siker érdekében, az összes nagyfiús csecsebecsét magamra akasztottam, hátha sikerül legyőzni a fizika törvényeit és akkor jó, ha van nálam ivóvíz, overall, gps, kamera és egyéb mindenféle férfias dolog, amitől az emberek könnyen hihetik magukat legyőzhetetlennek. Nos én is így gondoltam, így hát épp csak egy mozzanatot hagytam ki a startból ami igazán kellett volna, így az elröppenés helyett a berohanás a sziklák közé és a borulás a szakadék széle előtt - lett abból, amit én startnak gondoltam volna. Sikerült egy kisebb autónyi mészkövet alaposan megrúgni, ráadásul a lábam egy kicsit meg is tekeredett. Chuck Norris esetében a szikla kegyelemért könyörgött volna, ebben a helyzetben én tettem ugyanezt a megváltó elmúlás érdekében. Ezután sikerült azért normálisan elindulnom és repültem is, ahogy elsőre kellett volna, de a lábfájdalom és az időközben A brit szigetekről a vihar elől menekülő, angol jellegű időjárás keresztbehúzta a számításomat. Itthonról azért indultam el, hogy jót és jól, sőt minél többet repülhessek, cserébe térdszalagrendem lett, illetve rendetlenségem és gyönyörködhettem abban, amitől még a harcedzett britek is öngyilkosságot fontolgatnak magukban. Cserébe persze idehaza volt fene jó idő, aki itt maradt, mindenfelé repülhetett. Na ilyen az én formám..

Nincsenek megjegyzések: