Tegezés

Mármint nem a nyílvessző tokjának a piszkálása - igazából azt nem is így kéne talán mondani, bár azon még gondolkodnom kéne, hogy hogyan. De nem is ez a lényeg, hanem a megszólítás. Csak nekem furcsa az, ha egy azonos nemű, de idősebb ember ráköszön egy fiatalabbra, hogy - Szia! akkor ez felhívás arra, hogy a másik is viszonozza ezt, és akkor a másik, ha Jó napot-tal, vagy hasonlóval köszön vissza, akkor az tájékozatlan, vagy csak udvariatlan? Azért remélem, hogy csak az első..

Egy buli margójára

Újra véget ért egy buli. Nekem, mint szervezőnek elég nagy lelki teher volt, lévén, hogy előre látható az, nem sikerül olyat rendezni, amit igazán szeretnék. Szombaton az időjárás kegyes volt hozzánk. Egész nap szinte zavartalanul sütött a nap, egyedül az élénk szél nehezítette a szabadtűzi főzést, de az sem volt jelentős. A víz kellemes hőfokú volt, így fürödni is lehetett - volna, ha a társaság nagy része úgy jön el egy vízparti bulira, hogy hoz fürdőfelszerelést. De nem hoztak, így én és egy másik srác voltunk, amik beáztatták magukat a tóba, pár döglött uszonyos felemelő közelségébe. A hangulat alapvetően jó volt, részben a társaságnak, részben bizonyos szabad gyökök fogyasztásának köszönhetően. Ezzel együtt jobban szeretem azokat az eseményeket, ahol a gátlások nem alkoholban oldódnak fel. Számos tapasztalattal lettem gazdagabb, de azt hiszem ezeken még gondolkodnom kell..

Hiperinfláció

Hiperinflációnak a nagymértékű pénzromlást hívják. Bár úgy tűnik, hogy a történelem mindent elborító leple elfedte az ilyen eseményeket, de sosem lehetünk biztosak abban, hogy valahol nem üti-e fel a fejét a kórság. Tegnap egy próbálkozását láthattam talán, amikor edzésre cipeltem el csoffadt, billentyűzet nyomogatásban elgyötört testemet. A közeli zöldségesnél az eper kilója 538 forint volt. Mire testileg elgyötörten háromnegyed óra múlva felbukkantam, már 659 forint állt ugyanazon termény felett. Vettem egy kilót, de otthon vettem észre, hogy a negyede kukaérett. Mi az ha nem infláció a javából?

Vége van

Vége van, mint szegény Víg Andrásnak! Ugyan nem tudom, hogy ki volt az említett úriember, és hogy ért gyászos véget, de hogy nem lett jó neki, az szinte biztos. Régi családi mondás volt ez a homályos, általam nem ismert valóságtartalommal rendelkező kifejezés. Most úgy érzem, hogy valami véget ért. Nehéz ezt kimondani, lévén, hogy igyekeztem mindent megtenni ami tőlem telhető azért, hogy ne így történjen, de nem vagyok mindenható. Én csak a saját energiáimat tudhatom beletenni abba, amit akarnék, ha nem kapok a másik oldalról megerősítést, akkor minden hiába. Igazából nem hogy megerősítést nem kaptam, de választ sem. Csak öntöttem, öntöttem a vizet a lyukas fenekő kancsóba, de mostanra elfogyott a víz. Szaladnék a kútra egy újabb vödörért, de azt hiszem a jelenlegi körülmények között ez nem érdemes. Viszont bármikor hajlandó vagyok megtenni, de most nem megy.

Szintek

Minden szintekből áll azt hiszem. A barátság és a megismerés is. Előbbit én a saját elméletem szerint három részre szoktam osztani. Az elsőben, az ismerkedés részében az ember azt keresi, kutatja és örül annak, hogy mennyi hasonlóságot talál a másik jellemében, tevékenységeiben. Ez a tükör szintje - ilyenkor tart a másik elénk tükröt és ilyenkor fedezzük fel benne magunkat. Ez az ismerkedés felszálló ága. A második a fenntartás szintje. Ilyenkor fogadjuk el a partnert olyannak amilyen. Egy kapcsolat olykor sok kompromisszumra épül, de ez egy felvállalható állapot és az a jó, ha egy barátság itt megreked és nem fejlődik tovább a - Harmadik szintre, ami az elutasítás szintje. Ilyenkor folyik bennünk az aktív lebeszélés. A pozitív tulajdonságok keresése helyett a különbségek keresése folyik, a mégis mennyi mindenben más ő, mint én - ez a negatív tükör szint. Sajnos szinte alig fordítható vissza, mert ehhez az a fajta kölcsönösség szükséges, aminek a megléte sosem engedi a dolgokat idáig fejlődni. Ez a szint az elmúlás szintje. Ami idáig jut, az szép csendben, esetleg viharokkal tarkítva, de biztosan kimúlik. Talán így nem is olyan nagy kár érte..

Önismeret

Beszéltem egy emberrel. Rossz tulajdonságokról társalogtunk, majd ő elmondta azt, hogy milyen típusú embereket nem kedvel igazán. Furcsa mód ez a jellemzés tökéletesen ráillett saját magára úgy, ahogy én megismertem őt az utóbbi időben. Ez az élet furcsa fintora volt talán? Nem tudom. Abban viszont megegyeztünk, hogy bizony, sok ilyen ember van a környezetünkben.

Igénytelen

Olvasok egy levelet. Egy ifjú írta, aki az elmondása szerint sikerrel vette az érettségit, és el vagyok borzadva. Az írás tele van nyelvtani és stilisztikai hibával, bizonyos mondatai szinte érthetetlenek vagy értelmetlenek. Az a gondolat merült fel bennem, hogy vajon mi is ilyen nyelvi igényességgel (vagy igénytelenséggel) hagytuk el az iskolapadot? Ez vajon egy színvonal, aminél - sajnos látható - hogy van még alsóbb szint is? Ennek örülni kellene, hogy lehetőség lenne az anyanyelv további megnyomorítására de csak kicsit lett a szó kerékbe törve? Azt hiszem öregszem..

Talány

Egy seb van a számban. Hogy hogyan került oda? Jó kérdés, magam sem tudom. Több esemény gyanús, a leginkább kézenfekvőtől eltekintve, miszerint egy élő sünt akartam volna megenni, a szerencsétlen állat pedig úgy tiltakozott, ahogy bírt. Rejtélyes. Mindenesetre a kommunikációs képességeim ettől mélypontra zuhantak - igaz eddig sem a szószátyárságomról voltam híres errefelé. Enni sincs kedvem. Azt nem tudom, mi jöhet még ezután?

Munkakedv

Az ünnepek arra jók, hogy részben kiszakadjunk a hétköznapok mókuskerekéből és valami mást csináljunk mint a dolgos napjainkon, részben pedig arra, hogy más módon, de ugyanúgy halálra dolgozzuk magunkat azzal, amit a munkánk miatt nem volt módunk elvégezni odahaza. Ezen az ünnepen mindkettőből kijutott nekem egy kevés, de nem bánom. Viszont mellékhatásként igen erős undorítisz kezd kialakulni bennem, illetve ahogy érzem, már begyulladt a munkakedv mirigyem, aminek az egyedüli gyógymódja a pihentetés. Még csak most kezdődött a hét, de már nagyon elegem van belőle. Valaki mentsen meg!

Sekszpír és a Tojézis

A gyermekem az esernyőtokjának elvesztése miatt kényszerült egy vers megírására. Az osztályfőnöke azt a büntetési tételt adja fel a diákjainak, hogy az ellenőrzőbe a hiábavaló beírás helyett versben vonjanak le tanulságot. Szerintem jó megoldás és mindenképpen szórakoztatóbb, mint láttamozni egy ellenőrzőt. Így született az alábbi
mű is:

Boglya, boglya
Az eszemnek tokja
Így járok én sorra megint,
Balszerencse dolga

Írhatok egy hosszú verset,
Egy bánatos toknak,
Hát legyen ez intő példa,
Mindannyitoknak!

Így szólt hát a bánatos tok:
"Nem vagyunk már barátok?"
Elhagytál és elfeledtél,
Oh, mekkora bűnbe estél!

"Arra kérem, barátom!"
Fogadja be kabátom.
Erre ő azt feleli:
Már csak az kell őneki.

Boldog fa

Boldogság-e az, ha az ember egyszerűen békén hagyják, vagy szükséges-e hozzá más is? Régi kérdés és tartok tőle, ha embereket kérdeznének meg erről, mindenki mást válaszolna. Van aki inkább egyedül szeretne lenni, vagy aki inkább élvhajhász életmódot folytatna és biztos vannak olyanok is akik inkább társaságban lennének vagy esetleg egy bizonyos másik ember vagy lény társaságát részesítenék előnyben. De vajon mitől lehet boldog egy fa, és hogy láthatjuk ezt rajta? Lehet persze ölelgetni a fákat, de nem hiszem, hogy pusztán ettől jobb lenne a növénynek. Az ilyen akciók inkább minket nyugtatnak meg azzal, hogy minden rendben van, mi mindent megtettünk és ha nekünk jó, akkor nyilván neki is jónak kell lennie. Furcsa, hogy a fák, vagy a növények évmilliók óta nőnek mellettünk, de sosem akartuk azt, hogy boldogok legyenek. Nem is tekintettük igazán élőnek őket, jó helyen keletkező nyersanyagforrások voltak csak. Halálukban tűzifát vagy bútort adtak nekünk, életükben árnyékot vagy gyümölcsöket. Sosem kértek semmit, csak adtak és mi gátlástalanul kihasználtuk és még mindig kihasználjuk őket. Itt élnek közöttünk, némelyek idősebbek mint a jelenleg is élő rokonaink és ez egy pillanatra sem jut az eszünkbe amikor fejszét vagy fűrészt fogunk rájuk. Kivágtam egy fát - nem jut eszünkbe, hogy ezzel megöltünk egy életet. Ha valaki kínoz egy kutyát, a többség felháborodik. Ha egy növénnyel teszi ugyanezt valaki - az szinte természetes, pedig az is élő és talán élő szervezet is. A kutyák szerencséjére, őket cuki állatoknak tartjuk, a fa meg csak egyszerűen egy fa. Nem kellene végre megtudni, hogy mitől lesz boldog egy fa?

Bombák földjén

Olvasom a hírekben, hogy a 62-es út mentén második világháborús robbanóeszközöket találtak és amíg el nem viszik őket, vagy fel nem robbantják, a közlekedés szünetel. Szerencsére engem nem érint a dolog, de aki arra jár, gondolom kellően örülhet a felfedezésnek. Hány ilyen eltemetett, de potenciálisan gyilkolóképes eszköz heverhet még a világunkban szerteszét. Mennyivel jobb volt akkor, amikor még nyíllal és íjjal lőttek egymásra, illetve az ágyúgolyó sem robbant fel, csak azzal okozott kárt, ha kilőtték, vagy ha a tüzér a nagylábujjára ejtette. Azokat, ha ottmaradtak valahol, a régészek szedték fel és nem kellett a fél világot lezárni miatta..

Balesés

Balesetet szenvedtem. Illetve az autómat érte baleset, ami tulajdonképpen nem is az enyém, hanem anyámé, de most kölcsön kaptam használatra, a nagy autóínség miatt. Lehet, hogy már túlzottan hozzászoktam, de már nem tudom hosszútávon megoldani géperejű jármű nélkül az életem. Szóval reggel, elintézni mentem egy kisebb dolgomat mikor is Bence jobb hátsó kereke nemes egyszerűséggel kitörött, blokkolva saját magát és kisebb mértékben a forgalmat is. Kedves, megértő autóstársaim rögtön a segítségemre siettek -

volna egy másik országban, itt dudáltak, mutogattak és anyáztak, pedig láthatták, hogy nem a sorozatos orgazmus szögez hozzá az aszfalt azon darabkájához. Annyira fékezve volt az autó, hogy egy métert sem tudtam vele arrébb menni. Ezúton köszönöm mindenkinek aki megértését fejezte ki és támogatott. A többiek meg bekaphatják, remélem egyszer, ha ilyen helyzetbe kerülnek, találkoznak saját magukkal.

Egyedül

Tegnap kissé egyedül éreztem magam. Már bejártam a város, megnéztem a piszkos, áradó Dunát, sétáltam a kihalt, üresnek tűnő városban átszaladva a gyermekkorom helyszínei mellett. Gondoltam felhívok valakit egy kicsit beszélgetni. Ahogy átnéztem a telefonom számait, meg kellett állapítanom, hogy van aki meghalt - sajnos azt hiszem egyre több ilyen név lesz a telefonomban, míg egyszer én is ilyen név leszek másnál, van akit szinte nem is ismerek - miért hívnám őt fel? - van akivel nem beszélnék szívesen és van aki érzésem szerint velem nem beszélne. Akivel meg mégis, annak nem tudom a számát. Nagy kár, de ilyen az én szerencsém..

Várni

Ez a várakozás az idegeimre megy. Nekem mindig kell valakire várnom és az bizonyos valaki meg mintha tudná ezt és direkt nem jelentkezik. Azt hiszem nekem túl nagyok az elvárásaim bizonyos emberek iránt csak azzal, hogy magamat veszem alapul. Ha én lennék az ő helyében és fontosnak érezném a másikat már szóltam volna. Számtalan lehetőség létezik, főleg úgy, ha a jelek arra mutatnak, hogy nem az akadályoztatás a gond - persze ezzel együtt is akármi lehet, de azt hiszem, hogy ki fogok ebből a dologból vonulni és hagyom a fenébe az egészet. Lehet, hogy nem éri meg az idegességet, főleg ha azt a bizonyos kölcsönösséget nem érzem.

Mai nap

A mai nap mindig fájó emlékként marad meg bennem. De emlékezem - ezt, őt soha nem lehet elfelejteni.

Fordított világ

Költői kérdés következik: - Miért van az, ha azt érzem, hogy nem ettem sokat és most bizonyára fogynom kellett, a mérleg mindig többet, ha elhízottnak érzem magam, a mérleg a versenysúlyom alatti értéket mutat? Azt hiszem a mérlegek rosszindulatú rohadékok. Ha nem lenne rá szükségem az önérzetem lerombolásához, már régen a szemétre vetettem volna. Úgy kellene neki!

Tudomány

Zseniális hol tart manapság a tudomány! Azok az idők már régen elmúltak, amikor ez csak a birkavesével földrengés előidézésére volt használatos, manapság a számítástechnika és az internet korában sokkal bámulatosabb dolgokra képes. Nemrégiben vásároltam annál az állatklinikánál egy féreghajtót ahova boldogult emlékű Picuri macskát hordtuk, aki nem elhanyagolható módon az unokahúgom volt, legalábbis papíron. Erre a hétvégén levelet kaptam, a feladója a klinika volt, amiben figyelmeztetnek arra, hogy kedvencem féreghajtása ismét időszerűvé vált. Kis hiba csúszott a számításba, mert nem tudták kezelni a vásárolt termék mennyisége és a célközönség arányát, de az igyekezetük mégis figyelemre méltó és dicséretes. Jól esik, a törődés, bár tudom, hogy pusztán csak üzleti alapokon nyugszik.

Francba!

A francba! Már megint vasárnap este van, már megint vége a hétnek és a hétvégének és már megint egy dolgos hét következik. A hátam közepére sem hiányzik. A francba!

Távirányítható gyerek

Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat között ez is, amikor értesültem arról, hogy gyermekem egy tele hűtő mellett is képes éhenhalni. Emlékszem, mennyire lenéztem a kolléganőmet akkoriban azért, amikor hasonló helyzetet vázolt fel és szó szerint távirányította a gyermekét, hogy mit honnan egyen meg, és mit igyon hozzá. Akkor magam sem gondoltam volna, hogy ez a rémálom, amin akkor jól szórakoztunk, egyszer nálam is véres valósággá válhat. Tegnap az utód, miután próbálta kivenni a hűtőből az előre bekészített ebédjét, magára és a hűtőre borította az egészet, ezáltal ehetetlenné téve az ételt. Ezek után, hogy ez egészet úgy hagyta az szinte természetes. De eztán nem evett semmit - hisz a kaja odalett. Amikor már kibírhatatlanul éhes lett, felhívta az anyját, hogy mit tegyen. A tőle kapott instrukciók alapján, mármint, hogy ott a hűtőben a tészta és a milánói szósz, állítson elő magának egy adag kaját és egye meg, a gyermek meglelte a tésztát és ahelyett, hogy megkereste volna a milánóit, a legközelebb lévő, tortilla chipshez vett, mit ne mondjak - erős szósszal öntötte nyakon, majd megmelegítvén rájött, hogy ezt ő képtelen megenni. Nem zavarta, hogy ez a mártás üvegben volt, a nej pedig mondta, hogy a szósz egy zöld kislábasban van. Majd miután detektálta, hogy ez az étek is ehetetlen, keresett egy kis tésztát és megette üresen. Tehetett volna rá sajtot, tejfölt, vagy lekvárt, de bármi mást is. Kétségbeejtő, hogy lett egy távirányított gyerekem. Világ életemben szerettem volna egy távvezérlőt hozzá, de elég lett volna egy kikapcsoló és egy némító gomb. Kicsit túllőttem a célon..

Tavaszi szél

Vizet áraszt! Erre mostanság megvan minden esélye, ugyanis minden nap bőséges csapadék hull, a szomjasnak egyáltalán nem nevezhető földre. Pár napja még rafiaszoknyában esőtáncot jártam volna, ma inkább azzal a gondolattal foglalkoznék, hol lehet a csapot elzárni? Ha ez a globális időjárásváltozás része és eztán már mindig így lesz, akkor azt hiszem a jövő diákját, ha megkérdezik, hogy mi jut eszébe a májusról mint hónapról,

nem a májusfát fogja válaszolni, hanem: - Akkor kell a rizst palántázni.

Ma

Az eső vigasztalhatatlanul esik, a felhők a jóindulatú bégetés helyett folyamatosan sírnak, megállíthatatlanul hullajtva a könnyeiket. A lábam fázik, ezen a napon már főnököm is van, szemben az elmúlt napok léha csapodárságával. Nem csoda, hogy az életkedvem egy pudvás retek szintjén van. Pedig még igazából el sem kezdődött a nap. Mi lesz itt később?

Haszonelvű világ

Ma egész szép az idő, szépen híznak és csendesen bégetnek a bárányfelhők, ha Isten is úgy akarja ma repülni fogok. Remélem nem az állásomból, hanem szép szelek szárnyán. Ebből az alkalomból borul egy kicsit a program, mert a nej természetesen ma nem ér rá, így a gyerekfelügyelet is rám fog maradni. Nehezen oldható ez meg egy olyan kölök mellett, akinek előre be lett ígérve, hogy nézhet mesét. Amikor előadtam neki, hogy mese helyett velem kellene jönnie a repülőtérre, rövid úton közölte, hogy ezt ő a vele történő kicseszésnek értelmezi. Viszont - fűzte tovább a szót - ha a Peti hoz tandemernyőt, akkor talán, esetleg ő is repülhetne-e? - A Peti természetesen biztosan fog tandemernyőt hozni, így repülhet ő is egyet. Így rögtön elviselhetőbbé vált az, hogy ma nem nézhet mesét. Nem elég, hogy meg kell a kölköt vesztegetni, de már az árfolyamát is jól tudja és mondja is. Mibe fog ez nekem kerülni később?

Alázat

Az embernek időnként szüksége van arra, hogy alázatot tanuljon. Nekem most jó alkalmam van erre az utakon, ugyanis anyám kölcsönadta az autóját, hogy míg a sajátom el nem készül járjak vele. Emlékszem rá, hogy amikor megvettük, dagadozott a mellem a büszkeségtől, hogy milyen jó kis autók lett, de most, így Opelből visszaülni belé (Egyesek szerint az Opel is teljesen fapados népautó - na őket is visszaültetném egy hónapra, csak hogy tudják értékelni azt, amiben most ülnek.) olyan mint repülőről átszállni egy lovas szekérre, mindenesetre nagyon élvezem. Ma reggel, amikor egy Nissanos rájött, hogy nem tud megelőzni pusztán csak azzal, hogy neki jobb autója van, viszont az előzéshez nincs sebessége, alaposan lemaradt. Hatott a sztereotípia, hogy Trabant után nem jó menni. Ha ez az ára a normális követési távolságnak, akkor legyen..

Arany

Jó, értem én, hogy a májusi eső aranyat ér, de nem lesz ez egy kicsit sok? Pár napja az aszályról írtam, most lehetne egy új cikket fogalmazni az esőkről és a nedvességben alattomban támadó gombafélékről. Persze nem azokról, amik a paprikás alapját képezik, hanem a kertem és az én életemet megkeserítő moníliáról. Utálom és kész.

Sári beteg

Van, hogy csak azután tűnik fel valami, hogy mennyire kényelmes dolog, ha éppen hiányzik. A gödöllői repülésemről hazatérve fedeztem fel a kedves szomszédommal karöltve, hogy az autóm szívinfarktust kapott. Volt annyira rendes, hogy még hazaszállított, de otthon már nagyon nem mertem vele mozdulni, miután kiderült, hogy hengerfejes lett ő is, pont mint az elődje. Furcsa dolog - már a második autóm szenved ebben a kórban - pedig nem versenyzek vele, nem hajtom - tulajdonképp kímélő életmódot folytatunk együtt. A hűtővíz eltűnt a motorból, illetve megvan, bent van az olajban. A hétvégét így az autószerelőnél tölti - nagy összegű számlák szagát hordozza a szél. Azt hiszem ez nem hiányzott nekem..

Zűrös nap

Ma zűrös napom volt, csak ennyire futotta:

Miért jó egy Dél-Alföldi hölgy szerelme? Mert ha meg van elégedve a teljesítményünkkel, akkor nem azt mondja, hogy még egyszer, hanem, hogy még öccör!

Mottónak talán jó is lesz..

Ragaszkodni kár

Azt hiszem senki sem értékel valakit igazán, ha az ragaszkodik hozzá. A dolgok értéküket vesztik, ha egyszerűen hozzájuk lehet jutni, akkor válnak igazán drágává, ha nem érhetjük el, ha küzdeni kell érte. Nem is a dolog válik értékessé ezáltal, hanem a saját befektetett munkánkat értékeljük nagyra. Azt hiszem, hogy a ragaszkodás helyett inkább undok leszek. Ez mindenkinek jobb lesz így, azt hiszem..

Szebb jövőt!

Egy pólón olvastam ezt a mondatot, amely mindenki vágya lehetne. Jelenleg azonban az emberek egy része elvonatkoztat e kijelentés tartalmától és a mögöttes politikát veszi elő, noha az emberek vágya valóban egy békés szebb jövő lehetne. Az eddigi életem felét egy olyan rendszerben éltem le, ami szintén egy szebb jövőt helyezett kilátásba. Az a helyzet, hogy az ígérgetésben mindegyik politikai erő nagyon jó, de a betartásban már kevésbé, illetve bizonyos értelemben nagyon is. A távoli jövőben elkövetkező kánaán reménye, a gyerekeink vagy az ő gyerekeik számára létrejövő szebb világ ábrándja elveszítette számomra a vonzerőt, mert az ilyenfajta ígéretek a mában mindig valami megszorítást jelentettek. "Csak most kell egy kicsit meghúzni a nadrágszíjat és holnaptól sokkal jobb lesz!" Ebből az ígéret első fele mindig teljesült az utolsó meg sosem. Azt hiszem éltem már eleget ahhoz, hogy ne bízzak egyetlen politikusban vagy az általa tett bármilyen ígéretben. Tudom, hogy egy önző dög vagyok, de én már a saját életemben is jól akarok élni és ha szebb múltat már hiába kívánnék, inkább szebb jelent akarok! Magamnak és mindenkinek egyaránt.

Akarok

Akarok egy záport. Egy egészen kicsikét vagy ha lehet választani, akkor lehet nagyobb is, kevés égzengéssel, villámlással. Lehet csendes eső is, legalább félórás, de inkább több. Még jó, hogy nem vagyok válogatós.