2009. március 30., hétfő

Betegnek lenni

Betegnek lenni nem kellemes állapot. Amúgy fel sem tűnik, hogy a szervezetünk egyensúlya milyen törékeny, amikor teszi a dolgát fel sem tűnik, hogy mennyi minden elromolhat benne és ha ezt meg is teszi, akkor hosszan tartó, felettébb kényelmetlen állapot következhet be. Hétvégén nekem is sikerült erre rájönnöm, bár kívülálló számára lehet, hogy rövidnek tűnik, de minden egyes ebben az állapotban töltött percet nagyon hosszúnak éreztem, megspékelve az erőtlenség és magatehetetlenség eléggé nyomasztó érzésével. A az eset tanulsága: sose legyetek betegek! Egy csomó kellemetlenségtől megkímélhetitek magatokat..

2009. március 27., péntek

Ezek a nők!

Minden gyerekkorban kezdődik már! Ez a megállapítás igazolást nyert a mai nap. Reggel, egy szem kölköm sündörögte ki magát a szobájából, látszott rajta, hogy nagyon mondani akar valamit. - Apa, engem annyira szeretnek a nők, hogy fürdőruhás képeket küldözgetnek nekem! Kissé hitetlenkedve néztem rá, de megerősítettem abban, hogy ez jó, ennek örülni kellene. De a következő kép már igazán meglepett. Gyerekkorunkban sok csibészséget csináltunk mi is, de akkor még csak az volt a divat egy 10 éves gyerek életében, hogy kiderítse, milyen színű bugyi van a kedvesen, de az eszünkbe sem jutott volna, hogy az illető lány mms-ben küld magáról aktot, hogy elnyerje a fiam szívét...

2009. március 26., csütörtök

Szemétség

Már egy ideje figyelem a kukánkat. Szó se róla szemrevaló kuka, helyre kis edényzet, ahogy hivatalosan mondva vagyon. A lehető legkisebb méretűt vettük, amit lehetett, de mióta szelektíven gyűjtjük a hulladékunk azóta alig lötyög benne valami ilyenkor csütörtökönként, a hivatalos hulladék elszállítási napon. A környékbeli edényeket is figyelem, némelyik csordultig van szeméttel, a felpúpozott anyag alig tartja meg a ráhelyezett fedőt. Micsoda ellenpont! Ha komposztálnánk is, akkor szinte nullára lehetne levinni a kibocsájtott, de hasznosíthatatlan törmelék arányát, miközben más, aki cseppet sem törődik ezzel az aprósággal, feldolgozható nyersanyagokkal szennyezi és tömi tele a környékbeli szemétlerakókat. Lehet, hogy mindenkinek egy kicsit kellene odafigyelnie csak?

2009. március 25., szerda

Piros kanapé

Már figyelem egy ideje. A rádi lehajtónál a város felé valamely jószándékú ember a mezőn egy fa alá piros kanapét helyezett ki. Furcsa összhatást kelt a szürke mező, a lombjukat vesztett fák tövében álló rikító színű bútor. Sosem értettem azokat akik képesek autóra rakni és elvinni a leszerepelt berendezési tárgyaikat hogy aztán egy teljesen tájidegen környezetben szabaduljanak meg tőle, holott ennyi erővel olyan helyre is elvihették volna, ahova valójában való. Ezek az emberek egész biztosan valami jó kifogást is tudnak találni a cselekedetükre, miért pont épp azon a mezőn helyezték el a cuccot, miért nem vitték el egy szeméttelepre, vagy adták oda a szegényeknek, akik talán örültek volna neki, esetleg egy napig nem fáztak volna, ha a kanapé által képviselt hőmennyiséget hasznosítják inkább. Egy dologra tudok csak gondolni, hogy miért is jó egy ilyen ülőalkalmatosságot a mezőre helyezni ki. Apró kedvesség a helyi állatvilágnak. Az ágyneműtartóba mókusok fészkelhetnek, alatta vakond fúrhatja szabadon városállamát, ragadozóktól itt nem kell tartania. A napi munka végeztével vaddisznócsalád pihenhet meg rajta és onnan nézhetik az állandó mozgófilmet, a közeli főút forgalmát. Kíváncsi lennék, vajon élnek-e remek lehetőséggel?

2009. március 24., kedd

Névtelen levél

Egy jó ismerősöm, barátom, névtelen levelet kapott. Nem a postás hozta, e-mailben érkezett a jobbára gyalázkodásokkal terhelt üzenet. Kevés konkrétumot, viszont annál több légből kapott állítást tartalmazott, amivel sikeresen rönkretette szerencsétlen ember napját, hiszen ő annyira a szívére vette ezt. Sosem értettem meg azokat a lényeket, akik ilyesmire vetemednek. Miért nem állnak oda a másik elé és mondják bele a szemébe azt, ami bántja őket, vagy kultúremberekhez méltóan beülnének sörözni teázni, hogy átbeszéljék ezeket a gondokat? Ahhoz esetleg gerinc is kellene vagy esetleg valamiféle mészváz? Hát igen, sosem késő kalciumot szedni..

2009. március 23., hétfő

Favágás

Lélekölő, monoton munka jelzője lehet abban az esetben, ha nem a szó szerinti jelentését vesszük, de ha igen, akkor ugye bizonyos faáruk darabolását jelenti használható méretűre. Praktikus, ha ebbéli tevékenységünket megfelelő védőeszközök oltalmazó segítsége mellett végezzük. Ezt kívánná a józan ész is, de néha ez - mármint a józan ész, szemmel láthatólag kirándulni megy, mialatt a munka meg gőzerővel folyik. Hála a személyes szerencsémnek - ugyanis amíg a józan ész távol volt, a szerencse legalább ott kísértett a környéken, és volt alkalma rám is pislantania párat, így még ma is ugyanannyi ujjam van, mint mikor elkezdtem a munkát, holott lehetnék a cég első nyolcujjú rendszergazdája is, ami ugyan érdem lenne, de egyelőre nem vágyom e kétes dicsőségre.

A kő

Hatalmas szikla csapódott a magyar politikát szimbolizáló szartengerbe a hétvégén. Igazából mindenki talán várta is és nem is azt, ami most megtörtént, lemondott a miniszterelnök. Ilyesmi fordult már elő a történelemben, sőt, annak idején Ferencünk is így került a hatalomba, így érezhette meg a kormányzás mámorító ízét. Magyarországnak két igazán nagy problémája közül az egyik épp elhárulni látszik azért, hogy hatalomra kerülhessen a másik. Nemzeti ősgerincünk, a kérlelhetetlen és velejéig 'őszinte' őserő épp a hatalomra készül ezáltal. Némileg ellentmond az igazságszeretetének az a tény, hogy épp most mond ellen korábbi kijelentésének - most hogy megérezte mennyire közel van a szemétdombjának ígérete, azé a szemétdombé ami az ő aktív közreműködésével készült immáron 8 év alatt ebből az országból. Már csak viszonossági alapon is kívánhatnék neki olyan ellenzéket amilyet ő játszott ebben az otromba politikai kabaréban az elmúlt időkben, de félek, hogy ennek is csak mi innánk meg a levét..

2009. március 20., péntek

A perec

Épp most szembesültem a büfénkben egy sajátos kereskedelmi hozzáállással. Az ügy ott kezdődött, hogy elfogyott a perec. Csak két darabot vesznek naponta így hamar el is szokott fogyni és ma kiestem a kegykosárból, nekem nem jutott. Amikor megemlítettem a büféslánynak, hogy esetleg vegyen több perecet, mert hiszen elfogyna, akkor azt a meglepő kijelentést tette, hogy nem lehet, mert akkor a nem fogyós dolgokat nem vennék meg. Lementem rogyóba azonnal! Ezek szerint vannak fogyós dolgok és nem fogyósok. Én barom, ha kereskedő lennék, a fogyósból rendelnék és a maradékból pedig nem, hiszen azt nem viszik. Ebből látszik, hogy mennyire divatjamúlt elveket vallok, hisz nem így kell. Amit megvennének abból nem veszünk, hogy megvegyék azt, amit nem vennének meg amúgy. Sőt, mivel a nem fogyó is elfogyott, újra lehet rendelni belőle..

Na igen

Öregszem, az már biztos. Azt hittem kijövök bizonyos emberekkel akikkel azt hittem, hogy kijövök, de egyre jobban idegesítek. Minden hülyeségük - vagy az én minden hülyeségem teszi lehetetlenné a normális együtt dolgozást. Kezdve az eltérő hőigénytől egészen addig, hogy folyton csak igér, de semmit nem csinál úgy, ahogy kérném. Az én projectemben dolgozik és nem hajlandó ismételt kérések ellenére sem betartani azokat az elveket amiket annak idején lefektettem magamnak is. Mindig megigéri, de sosem teszi meg, mint ahogy egyre inkább a többi dolgot is, ami lassan feltűnik nekem..

Eszem megáll!

Mai hírben olvasom, hogy az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a patikai receptet. Kifogásolták, hogy rajta szerepel a beteg neve és tb száma is és ez alkotmánysértő. Csodálom, hogy mivel van ideje a taláros testületnek foglalkozni akkor, amikor égetőbb problémák hegyekben állnak, annál is inkább, mivel ez mióta az eszemet tudom így van. Mint mások is megállapították, az ellenőrizhetőség érdekében praktikus ráírni a vényekre a beteg adatait. Azt már megfigyeltem, hogy Magyarországon sosem jó magán a lovon tartózkodni, mindig át kell esni valamelyik oldalára. De hogy az alkotmánybíróság látszólag a receptbűnözést támogassa a döntéseivel - szóval az eszem áll meg. Vagy csak én értek valamit félre?

2009. március 19., csütörtök

Zebra

De nem az afrikai csíkos ló, hanem a közlekedésben gyalogosan résztvevők orákuluma, a hely ahol elméletileg viszonylag kis kockázattal át lehetne kelni a túloldalra. Európában. De amit már megszokhattunk, hogy ami a világ nagy részében működőképes, és napi gyakorlat, az idehaza életképtelen. Míg Németországban az úttest széle felé közelítő gyalogos a teljes forgalom leállását okozhatja, idehaza az emberek inkább gázt adnak és feltételezik azt, hogy aki gyalog jár, az kellően fürge, és gazellaként szökellni képes. Ez az ő érdeke is, hisz ellenkező esetben ottpusztul. Ezt a tegnapi nap személyesen is tapasztalhattam, midőn át akartam kelni az Erzsébet királyné útján, a jelzőlámpa zöld jelzésére a kijelölt gyalogátkelőhelyen. Szerencse, hogy rendszerint figyelek, így nem kellett annak a fekete mercisnek magyarázkodnom, hogy sajnálaton módom összevéreztem a frissen mosott karosszériát, és miattam le kellett tennie a telefont. Mégis, amikor autós fórumokat olvas az ember arról, hogy újból kivasaltak egy puhatestűt, a második kommentben már arról írnak, hogy a zebrán kellett volna átkelnie inkább. Hát nem tökmindegy?

Az igazi szőke

Tegnap végre sikerült találkoznom egy igazi szőke nővel. Eddig csak mesékből, tréfás történetekből volt ismerős, most végre szemtől szemben állhattam az egy emberben megnyilvánuló kedves női ostobaság archetípusával. Egy nagyáruházból távoztam éppen amikor feltűnt, egy hölgy erőfeszítéseket tesz arra, hogy a vészkijáraton keresztül távozzon. Több eredménytelen kísérlet után rájött, hogy ez nem fog menni és bánatosan visszaindult. Ekkor kerültem én a képbe. Észrevette, hogy én is arra tartok és jószándékúlag figyelmeztetni akart. A vészkijáratra mutatva közölte, hogy sajnos be van zárva, és én sem fogok tudni kimenni rajta. Erre én megkérdeztem, hogy miért nem próbálja meg a tőle két méterre lévő ajtón a kijutást? Furcsa, hogy ez eddig fel sem tűnt neki..

2009. március 18., szerda

Aggódom

Időnként aggódom kicsit. Ez a félelem testetlen és egyelőre alaptalan is, de akkor is időről időre az eszembe jut. Régóta nem beszélünk, pedig én mindennél jobban szeretném, de ő nem szól hozzám. Gondolatait, vágyait magának tartja meg, nem osztja meg velem, pedig azt hiszem régóta vágyom erre. Próbáltam másfelé is keresni, de minduntalan hozzá jutottam vissza, azt hiszem nekem ő lett rendelve. Aggódom, hogy ha szól egyszer, mit fog mondani, a keze vajon üt, eltaszít vagy simogatni fog? Azt hiszem ezek azok a gondolatok, amiken aggódhatok még egy darabig..

2009. március 17., kedd

Reklámöröm

Ma rájöttem, hogy lehet örülni a reklámoknak is. Épp szobabicikliztem és messze volt a távirányító, abba nem hagyhattam a sportot, mert az renonsz lett volna és épp a Barátok közt kezdődött. Szégyen szemre rákényszerültem volna, hogy nézzem, de a reklám megmentett. Nem is gondoltam volna, hogy vannak olyan helyzetek, amikor boldog leszek attól, hogy kezdődik a hirdetés..

A pénz

Általánosan elfogadott fizetőeszköz. Azért kapjuk, hogy az értékét áruban vagy szolgáltatásban kaphassuk meg és pont ezért adjuk oda másoknak is. Működése a kölcsönös bizalomra épül, arra, hogyha én elfogadom, akkor tőlem is el fogják fogadni és megkapom érte a várva várt terméket, amihez ősközösségi társadalmakban csak cserekereskedelem útján juthatnék hozzá. Amikor tegnap betértem a fogyasztói társadalom egyik jelképének számító gyorsétterem láncba, hogy a havi igénytelen étel adagomhoz hozzájuthassak én is azt reméltem, hogy el fogják fogadni azt a fizetőeszközt amit fel akartam ajánlani azért a pazarlóan sok természeti erőforrásba rejtett apró, ámde összességében eléggé igénytelen zsír-, szénhidrát- és fehérjehalomért. Arra gondoltam, ha a barlanglakók korát élnénk, akkor ebben a helyzetben elő kéne húznom egy tyúkot, vagy esetleg pár művészileg kovácsolt dárdahegyet, hogy megkaphassam a kért menüt, elvitelre. Mennyivel egyszerűbb átadni egy darab papírt, amiből még vissza is kapok, apróbb címletű papírokat és egy kevés fémet. Persze, ha elfogadják. Mert nem ezt tették. Visszaadták azzal, hogy a papíron sérülés található. Szigorúan véve tényleg volt rajta egy apró szakadás, de ők még ahhoz is ragaszkodtak, hogy hiányzik belőle, és így nem vehetik át. Biztosítottam őket, hogy nem tartottam magamnál és az egészet a rendelkezésükre bocsájtottam, de ők akkor is kötötték az ebet a karóhoz. A kis ugribugrit nyalka ámde nyegle ifjú manager is megerősítette a hitében, majd a kérdésemre, hogy szerinte akkor most mit csináljak én ezzel, azt válaszolta, hogy : Bankokban beváltják az ilyesmit. Na jó, de miért utazzam csak ezért Thaiföldre???

2009. március 16., hétfő

Gondolatolvasó

Épp magamban puffogtam a fogorvosnál, hogy bár kínosan pontos igyekeztem lenni, mégsem kerültem idejében sorra, mert elvalamizélte az időt, amikor is végre nyílt az ajtó és be lettem hívva. A rendelőben aztán mentegetőzött a késésért, elnézést is, noha ez a késés a legutóbb egyáltalán nem zavarta. Ez az ember gondolatolvasó, jó lesz vigyázni vele!

Szükségszerű

Nem tudom miért kell szükségszerűnek lennie, hogy pont március 15.-én rossz idő legyen. Visszaemlékezve az elmúlt ünnepekre, sokkal többször volt valamiféle csapadék, mint szépen sütött volna a nap. A tegnap is szépen beállt a sorba a szakadó esővel, kellemetlen hideggel együtt. Nem mintha meg szerettük volna veretni magunkat a rendőrökkel közterületen, csak jó lett volna kicsit kimozdulni otthonról. Nem baj, majd most hét közben vágyakozva fogom nézni a kint tomboló nyarat, míg el nem jön a hétvége és az ilyenkor megszokott menetrendszerű monszuneső..

2009. március 14., szombat

Jamie Oliver

Az egyik hozzánk bedobott reklámszemétben akadtam az egyik kedvenc séfemre illetve a nevével fémjelzett termékekre. Csodálom a munkásságáért, azért, hogy már a negyedik éttermét nyitja, ahol hátrányos helyzetű fiataloknak mutatja meg azt, hogy létezik egy másik út, egy újabb esély. A lelkesedése példaértékű, amivel a brit gyermekétkeztetést próbálta kivezetni a junkfood ördögi köréből. De hogy ilyesmihez adja a nevét? Valahogy kétlem, hogy ő ilyesmit használna otthon, a saját konyhájában..

2009. március 13., péntek

Átverve

Gyereket nevelni nehéz. nem is csoda, hogy sokan nem is vállalkoznak rá, ki úgy, hogy inkább autót vesz, feketén csillogót, ki úgy, hogy nevelje az utca, nőjön a farkasok között. Ez persze meg is látszik. Azt is mondják, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond -addig jó, míg a gyerek pici, mert addig csak egész kis problémákkal szembesülünk. Például spenótzöld lett a nappali egyik fala, és mit ad isten épp spenóttól. Ez akkor és ott súlyos gond lehet, de eltörpül attól, ami az embert később rágja amiatt, hogy a kölke ne kövesse el ugyanazokat a hibákat amiket ő annak idején megtett. Mostanság divat nálunk az, hogy rendszeresen átver. Megbeszélünk valamit és azután valahogy véletlenül másképp lesz. Az értelmes beszéd mindenféle lehetőségét már kimerítettem. Próbáltam úgy beszélni vele mint egy felelős viselkedésre képes főemlőssel szokás, de hiába. Büntetni nem lehet - valahogy immúnis rá. A legjobban szeretett dolgai megvonásáról is csak egy egyszerű vállrándítással vesz tudomást, sőt, az utóbbi esetben már ő javasolja. Nem tudom mit tegyek, hogy helyes mederbe kényszeríthessem a lényét. Sokszor úgy érzem, már csak a makarenkói módszer marad egyedül a számomra, azt pedig valahogy nem annyira szeretném..

2009. március 12., csütörtök

Hálátlan

Régóta tipródott valamiért. Nem tudom miért, de csak beszélt róla, de nem építette meg, viszont állandóan hangsúlyozta, hogy jó lenne. Neki megvannak ugyanazon képességei, tehát meg tudhatta volna csinálni ha akarja, de mégsem sikerült. Gondoltam meglepem vele. Beszereztem a hozzávalókat, és tegnap elkészítettem neki és az asztalára tettem. Ajándékba szántam, de igazából nem nyílott rá alkalmam, hogy odaadhassam. Nem vártam érte különösebb hálát, de jól esett volna valami reakció, de igazából semmit nem kaptam. Tudomásul vette, hogy van, mintha találtam volna valahol és igazából ő is megtalálhatta volna. Semmi érdem, semmi fáradtság. Csak van, és ez jó dolog. Azt hiszem, így jártam.

Hálátlan

Ma reggel éppen poroszkáltam be a munkahelyemre, amikor ez az eset megesett. Egy autó érkezik a két sávos, rövidesen leszűkülő úton a belső (megszűnő) sávban. Lassan megy, ráérősen. A külső sávban folyamatos kocsisor. Rés nyílik, beengednék - de nem, ő oda nem akar. Azt a helyet nézte ki magának, ott, két autóval előrébb, de igazából semmit nem tesz ennek érdekében. Nem gyorsít, nem tesz semmit. A sávja már elfogyott, ő a forgalomtól elzárt részen halad, de ez sem ösztökéli cselekvésre. Amikor ez a lehetőség is kimerül, a köz feleszmél. Az előtte lévő gyorsít, a mögötte lévő fékez, a mellette lévő lehúzódik a padkára, és így valahogy beszuszakolódik a sorba. Megoldotta. Mindenféle jelzés nélkül halad tovább, se köszönöm, se semmi. Minek is, elvégre ő tud vezetni, hisz most is sikerült.

2009. március 11., szerda

Pöri, noki, koviubi

Az odáig rendben van, hogy nyelvében él a nemzet, és hogy a beszélt nyelv egy dinamikusan változó dolog, de azt a barmot aki ezt az idióta gügyögést kitalálta a lábcsijánál fogva kellene felakasztcsizni és ütni, amíg mozcsizik. Egyesek meg azt hiszik, hogy ez ari és így beszcsiznek, az embernek meg feláll a szőrcsi a hátcsiján. Tragédia ez - vagy csak tragcsi?

Guacamole

Azaz a valószínűtlenül zöld trutyi titka. A családunkhoz egy avokádó került. Tárgyi tévedés volt - az egzotikus gyümölcsök iránti vágy diktálta, de az információhiány segítette a beszerzését, ugyanis ez a növény inkább zöldség, mint gyümölcs. Zöld, rücskös, körte alakú testében gömbölyded magot nevel és a húsa egyáltalán nem édes, mitöbb kicsit furcsa ámbátor nem rossz íze van, ellenben, ha arra gondolsz, hogy az édes lé kétoldalt fog lefolyni a szádon, amikor eszed akkor csalódni fogsz. Éppen ezért a konyhaművészet inkább sósan, salátákban egyebekben használja, mint süteményekben. Az egyik tradicionális felhasználása a guacamole, ami avokádókrémet jelent, és remekül lehet bele tortillachipset mártogatni miközben az ember egy meccset néz a tévé előtt, vagy önfeledt versenyt folytat a többiekkel, hogy ki tudja megenni a teljes adagot úgy, hogy ne jusson a többieknek és mindeközben még önzetlenségnek, önfeláldozásnak tűnjön. Az elkészítése egyszerű. A növény húsát, kevés hagymával, olivaolajjal és citromlével, sóval pépesítjük, és már kész is. Készüljünk fel valami földönkívüli zöld színre, és kellemes ízre. A trutyit érdemes pihentetni egy kicsit, hogy a nagyon nyers hagymaíze elvesszen. A citromlé gondolataim szerint az antioxidáns szerepét tölti be a ketyvaszban, így nem elegendő mennyiség esetén a pép a levegővel érintkezve színt vált, és az addigi marslakózöldből krokodilbarnára vált, de ez csak a vizuális élményt befolyásolja. Bár kellemes buliétel, nem hiszem azért, hogy hosszú távon le tudná váltani a marhapörköltet galuskával..

2009. március 10., kedd

Gondok

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer gondom lesz az állkapcsommal. Ez egy olyan darab csont az emberen amivel nem szokott baj lenni amíg jól képen nem vágják az embert, erre tessék, mégis, pedig semmilyen verekedésben nem vettem részt. Ízületi eredetű rendellenesség miatt megváltozott a harapásom, a fogaim ezért összeérnek és emiatt szétsugárzó fájdalom okoz a képemben fő és fogfájdalmat mindenfelé. Pont, amikor végre elértem azt az állapotot, hogy nem kell fogorvoshoz járnom fél évig, most mehetek állkapcsoshoz. Ilyen az én szerencsém..

Kitüntetett figyelem

Az előző írást továbbfűzve jutott eszembe az a furcsa kettősség, ami abból adódik, hogy van egy furcsa olvasási kényszer bizonyos emberekben, ami a gondolataimat illeti, ugyanakkor én ebből nem érzek semmit. Nehéz elhinni, hogy embereket ennyire hidegen hagyjon valami, amihez ragaszkodnak, hisz minden nap megnézik(megnéznék ha tehetnék) ugyanakkor ennek semmilyen jelét nem adják. Nem írnak megjegyzést, nem mondják el a szemembe a folyosón, vagy hívnak fel telefonon. Nem tesznek semmit, sőt, igazából talán kerülnek is. Ugyanakkor pedig rendszeres olvasóim között tarthatom számon őket. Azt hiszem ez az, amit nem vagyok képes megmagyarázni..

Rossz vér

Deák Bill énekli, de erről jutott eszembe az, hogy mennyire nem jó az, ha olyan emberek olvasnak, akik ismernek. Itt leginkább a kollégáimra gondolok, akik ellenem tudták/tudják használni az így megkapott információt, és ezt én nem szeretném. Kiadom magam úgy, ahogy ők sosem tennék, értesülnek gondjaimról, és bánataimról, amihez igazából nem sok közük van. Nem tudom hogy találtak rám, de nem is érdekes ebből a szempontból. A lehetőségeimhez képest igyekszem korlátozni a blogom elérhetőségét, de csak idebentről tudom. Annyira csak nem érdekelheti őket a dolog, hogy otthonról is olvassanak.

Évértékelő

Összetett kérést kaptam, írjam meg az elmúlt évben történteket a saját számíze szerint értelmezve az idő szekere által a múltban hagyott nyomokat. Ha röviden szeretném kifejezni magam, milyennek láttam az elmúlt egy évet, azt mondanám - jó. Ha ezt bővebben kellene kifejtenem - nem jó. Politikai szempontból azt hittem elértük a mélypontot, de tehetséges politikusaink nap mint nap bebizonyítják, hogy mindig van lejjebb, és Himalájai mélységek vannak még a béka alatt is, mind kormányoldalon, mind az ellenzékben. Már az elmúlt választáson is valaki ellen szavaztam, nem valami mellett, mostanra viszont teljesen elvesztettem a politikába vetett hitemet. Eljutottam arra a szintre, hogy ideges leszek csak, bármelyik oldal aktuális hazugságát hallom éppen. Az emberek sem változtak meg hirtelen. Az a nagy helyzet, hogy szép lassan sem. Akik hülyék voltak - csak még hülyébbek lettek - ez lehetne egy szép tendencia ha élvezném azt, hogy hülyék vesznek körül - de mivel nem vagyok mazochista, így inkább bánt. Emberi kapcsolataimban is inkább visszaesés zajlott le, egy csomóan, akikkel beszélő viszonyban voltam mára elfordultak tőlem. Ez persze lehet az én hibán is, nem tagadom, de mivel senki nem mondja el ezt őszintén, hogy mi a baja velem, így esélyem sincs arra, hogy amit vétettem, javíthassam. Szereztem magamnak egy új és egyelőre kedvelt sportot, és felújítottam pár régi vágyamat - ez mindenképpen pozitív eredmény, ugyanakkor elbúcsúztattam pár értékes embert ebből az árnyékvilágból. Szerencsére született is pár reménység, így csak abban bízhatok, hogy nekik könnyebb lesz ez a föld és a következő esztendő..

2009. március 9., hétfő

Nyolc keréken

A hétvégén kipróbáltam milyen érzés nyolc keréken gördülni. A közeli szálloda parkolójában esett meg a teszt, és meg kell állapítanom, hogy nem egyszerűbb a sík úton korizni, mint a jégen, sőt, bizonyos értelemben mindenképpen nehezebb, ugyanis a jég legalább csúszik. Majdnem sikerült is felavatni a magamra aggatott védőfelszerelés hatékonyságát, de szerencsére nem került rá sor, így megúszta az anyaföld a velem való ütközést, bár gyanítom, hogy nekem fájt volna jobban a dolog. Azt hiszem egyre több lehetőségem lesz gyakorolgatni, főleg, hogy most már van is mivel..

Macskagondok

A család immáron egyetlen macskája beteg lett. Azt hittük komoly a baj, mert erőlködni látszott, de csak pár vércseppet préselt ki magából. Mivel a jószág már öreg, és méhdaganata is volt, azt hittük ez már a vég. Szombaton borús gondolatokkal mentünk állatorvoshoz együtt. Szerencsére kiderült, hogy egy egyszerű, antibiotikummal gyógyítható fertőzés az ok, összefüggésben az ivartalanításával és az ebből fakadó elhízásával. Vesehomokja alakult ki a táplálkozása miatt, ez felsértette a húgycsövet ami gyulladásba jött. Antibiotikum kúrára fogták és az étrendjén is változtatni kellett. Egy szimpatikus fiatal doktor vizsgálta meg nagyon alaposan, aki még azon se lepődött meg, amikor közöltem, hogy én vagyok a macska nagynénje, csak annyit mondott, hogy - Aha!, pedig ez általában drámai hatást szokott kiváltani a hallgatóságból. Délre már odahaza, felszabadultan dorombolt a cica a lábunk között tekeregve. Azt hiszem mindnyájan örültünk annak, hogy ennyivel megúsztuk a dolgot..

2009. március 7., szombat

Turáni átok

Itt van ez az átokügy. Nap mint nap találkozhatunk vele, egész egyszerű ügyekben felüti a fejét ez a borzalom. Állítólag az egész a kereszténységgel kezdődött. Amikor István az országra erőltette ezt a vallást, a pogány papok helyezték a népre ezt, amit Kölcsey talán balsorsként fogalmazhatott meg nagyszerű művében, a Himnuszban. Mindez arról jutott eszembe, hogy ellopták Varró Dániel laptopját, egy csomó készülő alkotásával egyetemben. Nem a lopás ténye felháborító, hanem a kommentek egy része, ahol 'kedves' emberek azt fejtegetik, hogy remélik, mindörökre elvesztek a művek, és mindez csak azért, mert ők nem szeretik, nem élvezik a verseit. Erről az jutott eszembe, hogy jómagam nem szenvedhetem Bartók zenéjét, de sohasem kívántam volna, hogy gyerekkorában esett volna zongora a fejére, hogy ne tudja megírni a Kékszakállú herceg várát. Lehet, hogy ez az eltérő neveltetésünk kérdése, vagy csak az átok? Mindenesetre, ha az utóbbi, akkor épp ideje lenne, hogy végetérjen..

2009. március 6., péntek

Foggondok

Azt mondják, az ember kb 35 éves koráig garanciális. Azt hiszem én is tapasztalom ezt, mert kezdek széthullani, noha eddig egészen jól egészben voltam. Mindenféle bajaim támadnak, most éppen hordhatok majd fogszabályozót és kezdhetek a fogorvosra is keresni, nem mintha nem elég egyéb kiadás lenne az életben. Egy asszony mellé kinek hiányzik egy fogorvos is?

2009. március 5., csütörtök

Jelvény

Jelvényem lett. Bár nem most kaptam, mégis megemlékeznék a kedvességről, ami egy ilyen virtuális kitűzőhöz juttatott. Bár az igazat megvallva nem adták ingyen, nagyon nem. Sok minden eszembe jut ezzel kapcsolatban, de nem mind állja meg a helyét. Az az igazság, hogy mindenkinek vannak elvárásai és ezeket próbálja másokra vetíteni. Ha nem sikerül, kezdődnek a problémák a felismeréssel. Negyven év elmúltával még nekem sem megy igazából, úgyhogy kár is lenne ezt mástól, főleg egy fiataltól, aki úgy érzi megváltja a világot, elvárni. Ha neki nem is megy, nekem örök lecke lesz ez, és ez a bithalom emlékeztet arra, hogy próbáljam elfogadni azt, hogy én én vagyok, más meg más..

Hirdetés

Egy hirdetésben olvastam - A férfiak álmát fiaik váltják valóra. Ezen el kellett gondolkodnom, hisz nyilvánvalóan valamit elrontok, ha ez nem pont így akar megtörténni. A legtöbbekben elsőre felmerülő, személyemet érintő és meglehetősen dehonesztáló megjegyzést elutasítva már csak egy lehetséges megoldás marad. Lehet, hogy nem a megfelelő dolgokat álmodom?

2009. március 4., szerda

Zacskó

Hétköznapi dolgot tettem reggel. Feltöltöttem a cukortartót, a zacskóban megmaradt cukorral, majd a göngyöleget elhelyeztem a szelektíven gyűjtött hulladékok közé. A tusolásnál még az eszembe jutott, hogy mára semmilyen magvas gondolatom nem támadt még, hogy leírhassam és közkinccsé tehessem, de ez az egyszerű zacskó emlékeket csal elő a feneketlen kútból, amit én a gondolkodásomként ismerek. Egy egyszerű nejlontasak. A nagyanyám fiókja tele volt ezekkel. Akkor sem értettem, miért rakja el, hisz akkor még hírből sem ismertük azt, hogy különválogassuk a szemetünket - de ő ezeket nem akarta kidobni, de nem ám! Kincsként őrizte a sublótfiókban, és később én is beláthattam mennyi mindenre jó. Óvja az értékeket, pénztárcát, egyebet, remek és tartós tárolási lehetőséget nyújt mindenféle apró bigyula számára, de a kimosott tejeszacskóval egyetemben csíkokra vágva madárriasztó is készíthető belőle, mindenféle seregély rémálmára. Nagyanyám szegény már nem él, és dolgos hétköznapokon emberek ezrei egyszerűen csak a szemétre vetik mindenféle idea nélkül a kiürült tasakot, holott a józan paraszti ész arra a bizonyíték, hogy elhasznált tárgyaink mennyi mindenre jók még az eredeti felhasználáson túl..

Feladom

A terveimet, melyben azt képzeltem, hogy hasznos tagja leszek a focicsapatnak azt hiszem sutba kell hajítanom. Fejlett kritikai érzékem által megállapítottam, hogy a kapuba helyezett krumpliszsák hatékonyabb védelmet nyújt, mert a nem kapura tartó lövéseket legalább nem kotorja be a saját hálójába, mint én szoktam némely jobb periódusomban. Azt mondják a profik, hogy a csúcson kell valamit abbahagyni. Nos azt hiszem, én ott vagyok. Igaz, negatív csúcson, de csúcsnak az is eléggé csúcs. Ráadásul jó nagy..

2009. március 3., kedd

Csalódás és keserűség

A tegnapi nap nem volt az én napom. Mostanában egyre kevesebb napról mondhatom azt el, hogy az enyém lenne. A dolgok nem alakulnak úgy, ahogy szeretném, az elvárások nem úgy alakulnak, a remények elvesznek, a csalódás fája nagy keserű gyümölcsöket érlel. Mit tehetek, ha a kertemben csak ilyesmi nő csak? Kezdem azt hinni, hogy az optimizmus csak arra jó, hogy az ember állandóan csalódhasson..

2009. március 2., hétfő

Szalag

Vannak dolgok, amikhez ragaszkodunk. Kis, lényegtelen dolgok is lehetnek, más nem is tulajdoníthat ezeknek nagy jelentőséget, minden kérdés vagy pillantás nélkül megy el az utcán mellette, ha ilyet lát. Esetleg észre sem veszi - de ez nem is érdekes, a lényeg az, hogy nekünk, ezen esetben nekem nagyon sokat jelent. Egy kis fekete szalag, az autóm antennáján jelzi azt számomra, hogy volt egyszer egy öcsém. Nem akarom, nem kívánhatom azt, hogy bárki átérezze a fájdalmat amit 1999 nyár vége óta átérzek, amúgy is lehetetlen, hisz mindenkinek a sajátjai elvesztése fáj a legjobban. Nem részvétet várok, üres szavakat emiatt, ez csak egy jel, ami segít emlékezni míg élek. Már többször cserélnem kellett, most is új került fel a helyére, csak az érzéseim maradtak a régiek és a fájdalom, ami bennem marad mindörökre. Megnyugodtam már, hisz a megváltoztathatatlant nem lehet megmásítani, de a fájdalom, a hiány fájdalma elpusztíthatatlan és végig fog kísérni az utamon egészen addig, míg végül talán újra találkozhatunk.

Macskavég

A mai nappal pont két hete tartó macskamentes reménykedést lezárom. Semmi nem utal arra, hogy az elveszett jószág elő akarna kerülni, így sajnálattal bár, de be kell jelentenem, hogy Móric elveszett. A története egy évvel ezelőtt egy koranyári napon kezdődött. Macskáért mentünk, határozott céllal és vasakarattal, hogy elhozunk barátoktól egy egérpusztítót. Ki is néztünk egy szép trikolor kislányt, néhai Mancit, de ott volt ő is, az alom legszerencsétlenebbike. Azonnal beleszerettem, így két macskával lettünk gazdagabbak, pont száz százalékkal teljesítvén túl az eredeti tervet. A keresztségben a Móric nevet kapta, és nem sok reményt fűztünk a megmaradásához. Pici volt, és fokozottan hátrányos helyzetű. Nem csak a kutyák terrorját kellett elviselnie, hanem testvérei is a fejére nőttek, eléve előle minden táplálékot, neki csak az asztalukról lehulló morzsákat hagyták. Ez meg is látszott rajta, apró volt, csont és bőr. Ezzel együtt nagyon vágyott a szeretetre és a társaságra, követett bennünket, ha leültünk enni, az asztal alatt a lábunkra telepedett. Nagyokat játszottak egymással a nappaliban, és amikor elfáradtak, jó testvérekhez méltón egymás mellett pihentek és gyűjtöttek erőt a következő huncutságokhoz. Manci elveszésével egyedüli gyerekké vált, és ez a fájdalom nem érintette meg, sőt, önző módon inkább előnyére vált. Kivirult, és egyedi helyet szerzett a szívünkben a család macskája cím birtoklásával. Voltak még macskakísérletek társ beszerzésére, de nem jártak sikerrel. Szerettük volna, ha egyszer utódai lesznek, és a gyermekei közül tartottunk volna meg egy kis kandúrt, de
erre már nem kerülhetett sor. A hormonoktól hajtva Móric elment és azóta nem tudhatjuk, hogy él-e hal-e. Nem maradt belőle semmi, csak egy kis szőr mindenhol a lakásban, a holmijai amit olyan nagy szeretettel vásároltunk neki, a játékai, amikkel megannyit játszott, és egy nagy űr a szívünkben.

2009. március 1., vasárnap

20 forint

Húsz forint kevés pénz. Már szinte semmire sem jó magában, a legtöbb bevásárlókocsi is legalább százassal megy, így az egykoron még komoly összegnek számító húszas igen kevés értéket képvisel. A minap egy rőföshöz tértem be vékony fekete selyemszalagért, és egy métert kértem. Az említett tétel ára pont a nevezett összeg volt, ami őszintén meg is lepett. Tényleg van még valami, amit ennyi pénzért lehet még kapni?