2007. január 31., szerda

Nyílt levél

dr. Pintér György a gödi önkormányzat pénzügyi ellenőrző bizottságának elnöke részére.
Tisztelt Pintér Úr!
Olvastam a Gödi Körkép c. helyi újság XVIII. évfolyam 1. számában az Önnel készült interjút és ezzel kapcsolatban lenne pár észrevételem. Igazából kinyílt a zsebemben tőle a bicska, hogy ezzel a népszerű szóhasználattal éljek, de természetesen csak képletesen. A riporter feltett kérdésére Ön az alábbiakat válaszolta ...csak kevesen fizetnek évi 36 ezer forintnál többet. Azért említem ezt az összeget, mert aki évi 36.000 forint adót fizet, annak az adóterhelése napi 100 forint, aki csak 18 ezer forint adót fizet, annak pedig csupán 50 forint. Ez így talán már nem olyan sok! Kevesebb, mint egy üveg sör ára... Nálam ez a 'gondolat verte ki a biztosítékot'. Milyen alapon turkál az önkormányzat az én zsebemben? Rendben van, hogy kivet egy új adót, amit ebben az évben még nem lenne kötelező kivetni, de mindezt úgy próbálja megmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen nekem még jó is. (Attól most persze eltekintek, hogy a számoláshoz az önnek legkedvezőbb megoldást választotta, a való életben ez a szám, legalábbis a mi családunk esetén jóval magasabb) Szeretném magyarázatként a személyes szempontjaimat is Ön elé tárni. Csak a közelmúltban költöztünk Gödre a családommal. Egy családi házat vásároltunk. Ezt nem tudtuk volna megtenni a szülők áldozatos munkája nélkül, ugyanis értelmiségiként, becsületes alkalmazotti munkaviszonyból igen nehezen szerezhető meg egy ilyen ingatlan. Feleségem szülei meghaltak, az utánuk maradt ingatlanokat értékesítve sikerült erre az anyagi fedezetet megteremteni. A szülők egész életükben keményen dolgoztak ezért és az adózott pénzükből vásárolták maguknak azokat az ingatlanokat amiket mi eladtunk. A haláluk után természetesen örökösödési illetéket kellett fizetnünk, majd az új ház megvásárlásával átírási illetéket is. Mi bérből és fizetésből élő emberek vagyunk. Az a száz forint, amit Ön olyan nagyvonalúan említ, nos az  körülbelül 200 forint mert ennyit kell megkeresnem, hogy az adók és járulékok levonása után az Önök számlájára 'naponta' befizethessem. Tehát összefoglalva. A szüleink munkájából, többszörös adózás után megszerzett, immáron saját tulajdonú házban fizessünk az önkormányzatnak lakbért. Ez eddig még rendben is van, de ne várják el emellett, hogy még ennek örüljünk is, hogy milyen rendesek, mert fizethetnénk lényegesen többet is. Kérem tehát, hogyha az adózás rendjében nem áll módjuk változtatást eszközölni (vagy nem is akarnak, ez számomra mindegy.) legalább a retorikán változtassanak, mert így az az érzésünk, hogy csöbörből vödörbe kerültünk.
Tisztelettel:
egy gödi polgár
Eddig a levél. Természetesen a címzetthez is megpróbálom eljuttatni, és azt alá is írom..

2007. január 30., kedd

Legország

Legországban élek, erre kellett rájönnöm. Itt leg mindenki, olyan emberekkel autózom egy közúton, akik 90 százaléka jobban vezet az átlagnál, a saját bevallása szerint. Szombaton, amikor elkezdett először esni a hó (hogy ne mondhassuk, hogy olyan telünk volt, amikor folyamatosan meleg volt és sütött a nap.) és az utak korcsolyapályává változtak,  éppen el kellett mennem Pest másik felére egy szekrényért. Utánfutóval mentem és komolyan féltem. Azt hiszem ennyit egy nap alatt még sosem őszültem, mint most. Rendkívül sok 'bátor' emberrel találkoztam, akik mind nagyon 'jól' vezettek de amit ők a tudásnak tulajdonítottak, szerintem az csak vakszerencse lehetett vagy az, hogy hülyéket ritkán ér baleset. Magam az átlagosan vezetők sorába sorolom, nem hinném, hogy kiemelkedő képességeim lennének ebben, vagy bármi másban. Igaz nem akarok bizonyítani, minden szervemmel meg vagyok elégedve, nincs szükségem kompenzációra sem. Az autó alapvetően 'A ' pontból 'B' pontba való kényelmes utazásra szolgál, és mivel úgy gondolom, hogy tudom kezelni ennyi elégnek is tűnik. Nem szeretem magam és másokat sem, veszélybe sodorni, és régen rossz az, hogy nekem kell figyelnem arra folyamatosan, hogy más emberek hibáit is javítsam, amit azután ő úgy vezet le magában, hogy milyen 'ügyes' volt, és mennyire jó sofőr. Nem szeretném, ha más baja az én lelkemen száradna és én se szeretnék másén. Vigyázzunk inkább egymásra, és mindenki inkább fizessen be egy körre a gokartversely-pályán. Ott sokkal jobban fogja magát érezni, mint a mentőben fekve, vagy az árokban várva az autómentőt...

2007. január 29., hétfő

Böjti szelek

Egész éjszaka a szél üvöltését hallgattam, mert hol én nem tudtam aludni, hol pedig a mellettem fekvő feleségem. Ha egy nő nem alszik, akkor a férfi se tegye, elvégre akkor legalább az egyik ki tudná magát pihenni, és az mégse járja. :-) Szóval a szél megint randalírozott a kertben, átrendezte egy kissé a teraszra helyezett kertibútorokat, meghámozta az autót (ponyvát szoktam rá teríteni, hogy ne kelljen vakarászni róla a jeget.) és a takarót ízlésesen szétszórta a kertben, néhány papírdobozzal és egyébbel takarosan megfűszerezve. Hajnali háromkor ezért rövid hajtóvadászatot tartottam, ahol is a renitens és szökni készülő dolgokat begyűjtöttem. A múltkori hasonló írásomban megemlékeztem a kerítésről, ami a tulajdonhatárunkat hivatott jelezni a szomszédok felé. Akkor még tűnődtem, hogy hogyan akadályozom meg azt, hogy szilárd halmazállapotból légneműbe menjen át, de mára ez a gond is megoldódott. Úgy jártam vele majdnem mint Nils Holgerson papája a lúdtenyésztéssel. A kerítés feladta az egyenlőtlen küzdelmet és a szél szárnyára bízta magát. Hol vár állott, most kőhalom, a birtokhatárunk jelzése a tényleges fizikai kerítésből pusztán egy logikai jellé vált. Szerencse, hogy kijövünk a szomszédokkal. (Azért a roncsokat még reggel begyűjtöttem.)

2007. január 25., csütörtök

Esti mese reggel

Volt egyszer egy távoli afrikai országban egy pici üzem, ahol pikáns bugyikat gyártottak igényes vásárlók részére a helyi piacra. Ez az üzem egy amerikai cégcsoport tagja volt, mert valamikor a nagy fehér varázslók úgy gondolták, hogy jól jöhet nekik még egyszer egy ilyen cég. Igazából minden ment a maga útján, szerencsére a bugyik jól fogytak, mindenki boldog volt. Egyszer nagy fehér varázslók érkeztek e távoli országba és közölték a vezetőkkel, hogy igen nagy ajándékot fognak kapni, merő szívjóságból. Egy majdnem új bugyigyártó gépsort fognak hozzájuk telepíteni, mert Kanadában volt egy ilyen felesleges, és ott túl sok pénzt kellett volna fizetni a veszélyes hulladék ártalmatlanításáért, és ide meg milyen jó lesz. Persze nem lehet úgy ukkmukkfuck idetelepíteni a gépet, méltóként fogadni kell a berendezést. Az például szóba sem jöhet, hogy helyi szakemberek végezzék el a gép helyének kialakítását és összeállítását, ezt ugyanis csak az ugyanolyan képzettségű, de fehér sámánok végezhetik csak, akik viszont nem itt laknak, ezért megérthető, hogy ki kell fizetni nekik a repülőjegyet amivel hétvégére hazautaznak a családjukhoz (mert nem várhatja el senki szerencsétlenektől, hogy a megérdemelt pihenésüket szerető családjuktól távol, emberevő barbárok között töltsék el) és emiatt a munka is lassabban halad. De a pénz nem számít. Az üzem vezetői kezdetben próbáltak felhőtlenül örülni, és bele is szólni dolgokba, de állandóan le lettek torkolva, hogy ők nem értenek hozzá, és elhihetik, hogy a nagy fehér varázslók mindent sokkal jobban tudnak, még a helyi viszonyokat is sokkal jobban ismerik onnan távolból, mint ők ott. Különben is, ők csak végrehajtók, úgyhogy legyenek szívesen úgy is viselkedni, és nem gondolkozni túl sokat, az ugyanis árt a munkaviszonynak. A gép végül is kész lett. Szép volt, ahogy működött, csörgött csattogott, ontotta magából azokat a bugyikat, amiket igazából jól Kanadában lehetett volna eladni, itt ugyanis a másmilyet szerették, de ez nem volt szempont. A nagyszerű ajándékról a számlát persze benyújtották a a pici cégnek, ugyanis nem gondolhatja senki, hogy a távoli országból érkezett vendégsámánok ingyen dolgoztak, és az onnan hozott nyersanyagok, és egyebek ingyen voltak. Csak a gép volt az ajándék. A számla összege végülis jó nagy lett, de szerencsére kár nem érte a tulajdonosokat, mert a pici üzem költségvetése elbírta a dolgot, legfeljebb mindenki egy fél kiflicsücsökkel kevesebbet kap reggelire - na bumm. Ráadásul most egy csomó helyi munkaerő feleslegessé vált, úgyhogy jól ki is lehet őket majd rúgni. Az, hogy a gép árából ezek az emberek 130 évíg bírtak volna magasabb bérért dolgozni, szintén nem volt szempont. A lényeg, hogy jót tettek valakivel megint, és az ilyen jócselekedetetktól hangosabban dobog az amerikai szív... (Bármi hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve lehet, ilyen dolgok csakis Európán kívül, távoli országokban eshetnek meg, ott is csak százévente egyszer, és már 47 éve volt már egy ilyen.)

A strucc

Boldog állat lehet a strucc. Nem hagyja magát idegesíteni, és ha hirtelen sokk reménye sejlik fel, egész egyszerűen a homokba dugja a fejét. Mondhatnánk, hogy mennyire nem társas viselkedés ez, mint ahogy ezt a cimkét egy kedves kommentátortól én is megkaptam csak azért, mert nem értettem vele egyet, de tiszteljük egymás véleményét, illetve én az övét biztosan, mást úgysem tehetek az ügyben. A struccság  tényleg nem kooperatív viszont remek hatással van ez a dolog például a vérnyomásra és még az infarktus kockázatát is nagyban csökkenti. A struccok teljesen analfabéták, ez is egy pozitív tulajdonságuk kezd lenni, mert például nem olvasnak helyi lapokat. Én sajnos nem vagyok strucc és helyi lapokat is olvasok. Utóbb kiderült, hogy ez egy öreg hiba volt, mert itt semmi baj sincs a pártsemlegességgel és az egyetértéssel, ez itt rögtön kialakul, ha arról van szó, hogyan lehet újabb pénzeket kisajtolni polgártársainkból. De az mindenképpen vérforraló, hogy közben el i s várják, hogy örüljek ennek. Bővebben a kérdéskört egy nyílt levélben fejteném ki, de előbb meg kellene keresnem a cavintonom, hogy megtudhassam hová raktam a nyugtatót. Mondom, hogy boldog állat a strucc..

2007. január 24., szerda

Amikor a sok is kevés

Van úgy, hogy a sok is kevés. Ilyen magvas gondolatokra mindig akkor jövök rá, amikor a fényképeimet nézegetem. Mindig felötlik bennem az, hogy akkor és ott miért nem csináltam több képet, hogy még jobban meg tudjam fogni a pillanat varázsát, ami elmúlik és soha többet nem ismétlődik meg, csak a képeinkben és emlékeinkben. A képek segítenek az emlékezésben, mert az én fejem sem kápolna (káptalan, tudom. :-)) Legutóbb akkor került ez elő, amikor 'dokumentációs projektet' kezdtem a gimnáziumi éveimről, az ekkor készült képeket kezdtem el bedigitalizálni, hogy azután ezeket megoszthassam az érdekeltekkel. Ekkor derült az ki, hogy noha egy kalap saját készítésű képem van (és másnak megdöbbentően semmi sincs) mégis valahogy kevésnek tűnik ez az egész. Olyan megfoghatatlan, hogy az az idő elmúlt, és bár lélekben fiatalnak érzem magam, egy őszülő szakállas ember képe néz rám vissza a tükörből. Az akkori idő összes emléke pár elektromos impulzus egy szürke kocsonyás anyag rabjaként és néhány egykor fényérzékeny papírlap. Sic transit gloria mundi..

2007. január 23., kedd

Tüntetés (újratöltve)

Ma sokat gondolkoztam, hogy miről is szóljon a mai bejegyzés. Sokáig nem volt épkézláb ötletem, csak azután fogalmazódott meg bennem ez a zönge, miután az agyam ledobta a szíjat ennek a cikknek az olvasása után. Emberek ilyesmire ráérnek? Embertársaikat szívatják valami jószolgálati tevékenység látszatával két hónapon keresztül? Erről már régebben írtam, de ez akkor is vérforralóan felháborító és pofátlan dolog. Mindamellett, hogy teljességgel hatástalan. Be kéne már végre perelni ezeket az elmebetegeket, csak sajnos az idiotizmust enyhítő körülményként szokták értelmezni a bíróságok. Nem szeretem a mostani kormányt, de ezeknél az agresszív agyahagyottaknál a jelenlegiek is jobb alternatívát nyújtanak. Meg kéne venni Sealandet és kivonulni a politikából. Csak kár, hogy nem szeretem a halat...

2007. január 22., hétfő

Tüskék (újratöltve)

Úgy tűnik vannak kihúzhatatlan tüskék is az emberekben. Egyszer volt két kollégám. Nagyon jó viszonyban voltunk mi hárman, szinte sülve főve együtt voltunk. Egyszer 'a' kollégám mondott valamit 'b' kollégámra, de megkért, hogy ne mondjam el 'b'-nek. Bevallom hibáztam az ügyben, ugyanis 'b'-nek említettem, hogy 'a' elmondta a véleményét róla, de azt, hogy mit, a leghosszabb és kimerítő faggatózás után sem árultam el, hiszen szavamat adtam rá. Úgy gondoltam, ha 'b' meg akarja tudni, kérdezze meg 'a'-tól, és ha ő alkalmasnak tartja az időt, majd úgyis el fogja mondani. Akkor úgy gondoltam, hogy ez egy korrekt megoldás, csak a következményekkel nem számoltam. 'B' nagyon meg szerette volna tudni a dolgot, ezért aljas cselhez folyamodott (Ami ráadásul be sem vált, mint utóbb kiderült). Közölte 'a'-val, hogy elmondhatja már, hogy mire is gondolt, hisz tőlem nagy vonalakban megtudta miről is volt szó. Ez persze nem volt igaz, csak úgy gondolta, hogy a blöff egyszer bejöhet. Ennek az lett az eredménye, hogy bár később 'b' részletes beismerő vallomást tett, 'a' azóta nem beszél velem, minden kapcsolatot megszakított. Azóta 'b'-vel sem beszélek, megrendült a bizalmam vele szemben, és minden kísérletem, amivel 'a' elvesztett bizalmát próbálom helyreállítani kudarcba fullad. Úgy tűnik tényleg vannak kihúzhatatlan tüskék..

2007. január 21., vasárnap

Bosszúságok

Apró bosszúságaim: Tegnap újra félpályás lezárást tartottak kedvenc 'akciómagyarjaim' a 2/A úton. Bár a módszereiket alapvetően elhibázottnak és agyahagyottnak tartom legalább nem munkanap csinálták. Igaz nekem munkába kellett mennem, de közel se idegesített így annyira, mintha rendes hétköznapon csinálták volna. Viszont meglepő volt az, hogy a transzparenseiken Gyurcsány mellett kezd Orbán neve is feltünedezni. Otthon az a hír várt, hogy 'végre' fizethetünk ingatlanadót, mert az új jobboldali városvezetés bevezette ezt a 'remek' adónemet. Nesztek polgárok! Viszont a szomszédtól tudtuk meg, így járhatunk utána az önkormányzatnál, hogy fizethessünk mi is. Négyzetméterenként 300 Ft lesz a díj, ami a semmiért egy kicsit drágállok. Az utat is felújítják, amire a lakóktól is beszedik a hozzájárulást, de abból is kimaradtunk, úgyhogy járhatunk utána annak is. (A pesti emberek állandóan hőzöngenek mindenfélén, de eszükbe se jut az, hogy a vidékieknek mennyivel nehezebb az életük időnként. Az, hogy járda vagy út legyen a házad előtt, vagy csatorna, illetve gáz, ehhez egy csomó hozzájárulást legombolnak rólad, a fővárosban ez fel sem merül, pedig lehet, hogy ott is jó lenne. Az emberek talán jobban is vigyáznának a sajátjukra.)

2007. január 20., szombat

Bántanak a szelek

Bántanak mostanság a szelek, és ez baj. Legalábbis nem hagynak aludni. Ha is felébredtem már hajnali háromkor és nem is tudtam elaludni, mert kint az orkán randalírozott a kertben. Valami baja lehet a kerítésünkkel, mert módszeresen igyekszik lebontani, és a jelek szerint ez sikerül is neki. Módszeresen csinálja az biztos, és nem adja fel. Kell vele valamit csinálni ezután, mert ez így nem mehet tovább. Elegem van ebből a hisztérikus időjárásból...

2007. január 19., péntek

Gyerekkor

Mióta aktívan gyereket próbálok nevelni, azóta gondolkodom azon, hogy mi határozza meg azt, hogy egy gyerek alapvetően jó lesz-e vagy rossz. Persze nyilvánvalóan a belevitt energia is számít, de egyre inkább az az érzésem, hogy genetikailag is kódolva van valahol a dolog. Létezhet talán egy 'rossz gyerek' gén, aminek a hatását próbálják a lelkiismeretes szülők neveléssel ellensúlyozni. Személyes meggyőződésem szerint recesszíven kell, hogy öröklődjön, mert különben a világ tele lenne rossz kölkökkel. Az enyém nem alapvetően rossz, és nagyon tetszik a gyereknevelésnek az a része, amikor próbálgatom az utódomat helyes irányba terelgetni, de időnként nagyon fárasztó is tud lenni. (Amikor például arról próbálom leszoktatni, hogy ne csámcsogjon evés közben. Nyolc éves létére úgy eszik mint egy kis disznó.) Vajon én is ilyen gyerek voltam? Utólag visszaemlékezve biztosan kevésbé lehettem fárasztó, bár erről a szüleim biztos másképp tudnának nyilatkozni. Az én emlékeimre mindenesetre ráereszkedett a fejejtés rózsaszín köde..

2007. január 18., csütörtök

Furcsa ismerős

Néha úgy érzem, furcsa embereket ismerek. Tulajdonképpen mindenki valamilyen szinten furcsa, és ez nem is zavarna, mert bizonyára én is az vagyok más szemében, de a saját szememben engem zavar más ilyen irányú furcsasága. Szóval: Alapvetően szeretek barátkozni, és meggyőződésem szerint a barátok, az ismerősökből lesznek, a barátkozási folyamat által. Ezzel a folyamattal van nekem bajom. Jó baráttá nehéz ugye válni, ahhoz erőfeszítéseket kell(ene) tenni. (A jó barát általános definíciója az - olyan ember, akire rá mernéd bízni a macskádat. Nálam ezt a tényt ugyan hátráltatja az a helyzet, hogy jelenleg nincs macskám, illetve gyakorlati alapon a nálam (nem) lakó macskának (Felis silvestris) nincs gazdája, de itt ez a felvetés pusztán filozófiai jellegű.) Erőfeszítések: Nálam mindenképpen fontos a kölcsönösség. Ez az én vesszőparipám, hintalovam, vagy inkább trójai falovam (Csak arányossági szempontból - nem olyan hátsó szándékkal, hogy hirtelen görög harcosok ugrálnak ki csapatostul belőle.) Van olyan ismerősöm, akiről azt hittem, jó barátommá válhat, mert mindig jól elbeszélgettünk, és szórakoztatónak találtam (és úgy látszott ő is) a beszélgetést, de csak akkor, ha én kezdeményeztem. Ha nem keresem, akkor várhatok/várhattam a jelentkezését akár az ítéletnapi harsonákat. Ilyenkor sosem tudom mit kellene tenni. Működhet-e valami csak úgy, hogy számomra fontos csak?

2007. január 17., szerda

Meghalt Mátyás király...

Meghalt Mátyás király, oda az igazság. Ez jutott eszembe arról a hírről, miszerint a független magyar bíróság enyhítő körülményként vette azt a tényt, hogy egy fiatalember a megengedett 90km/h sebesség helyett 250-nel hajtott egy közúton és mérsékelte a büntetését, mert a főnöke utasítására cselekedett. Gondolom ezek után külön köszönetet mondtak a főnöknek azért, mert csak az autó végsebességét akarta teszteltetni és nem mondjuk az aktív gyalogosvédelmet, mert ahhoz zebrán kellett volna gyalogost gázolni.. Amúgy elképzeltem, hogy hogy is lehetett az egész:
F: Béla, jöjjön be az irodámba, egy feladatom van a maga számára!
B: Igen, főnök!
F: Itt ez a német autó. Mondanak a népek akármit, hogy gyors, de ki hiszi ezt el manapság, valami kézzelfogható bizonyíték nélkül? Holnap azt mondja teszem azt a Helmut Kohl, hogy elkúrták, és nem kicsit, hanem nagyon, és csak Trabantokat címkéztek át Audinak, mert azok szavatossága már lejárt, és nem akarták, hogy a nyakukon maradjon, szóval maga most elmegy valami közütra, és lefotóztatja magát minimum 250-nel, de inkább többel! Mennyivel könnyebb lesz elhitetni az emberekkel, hogy ez nem Trabant.. Ezek a német autók olyan egyformák.
B: Na de főnök! Tudja, hogy ez szabálytalan, és én nem lennék rá képes. Ott az a sok ártatlan közlekedő, tudja, mindenkit hazavárnak..
F: Idefigyeljen! Azt még elnéztem magának, amikor nem akart velem eljönni drága éttermeket tesztelni. Azt is, amikor felemeltem a fizetését, és maga a különbözetet visszacsempészte az asztalomra, hogy magának nem jár, de ha azonnal nem megy el gyorshajtani, akkor ki van rúgva!!!
B: Hát, jó.. Hol az a kulcs?
Megértem a bíró döntését. Csak így történhetett...

2007. január 16., kedd

Álmok

Vannak visszatérő álmaim. Ezek az álmok többnyire nagyon kellemesek, ilyen után az ébredés utáni lét különösen keménynek és ridegnek tűnik. Vannak olyan emlékeim, amiket beleszövök az álmaimba, újra és újra előjönnek és jó emlékeket keltenek bennem. Emberek, akiket elveszítettem így vagy úgy, újra előkerülnek és a történetük, a közös történetünk folytatódik ott ahol abbahagytuk, vagy egészen máshol. Ebből következően szeretek aludni és álmodni. Ez egyike azon kedvenc tevékenységeimnek, amit igazán szeretek csinálni és talán profi is vagyok benne. Kár, hogy nem lehet megélni belőle..

2007. január 15., hétfő

A barátság halála

A barátság halála az őszinteség hiánya. Legalábbis én úgy gondolom. A mai időkben ez az egész barátság dolog úgyis kimúlni látszik, vagy legalábbis átértékelődik. Számomra a barátság amúgy is egy olyan fogalom, aminek nehéz megfelelni, ebben magamnak is magasra teszem a lécet, talán ezért is lehetséges az, hogy sokat kellene gondolkoznom azon, hogy egy igaz barátot meg tudjak említeni. Bennem a jószándék megvan, de az a baj, hogy mástól is azt várom el, amit magamtól és ebben én maximalista vagyok, legalábbis úgy néz ki. (Persze, az én szempontomból ezek a dolgok egyáltalán nem maximalizmusból fakadnak, csak úgy gondolom, hogy ez a természetes és ez a jó.) Jó lenne, ha aki a barátom szeretne lenni (vagy éppen nem, ki tudja?) először is megpróbálna őszintének lenni, még ha az adott helyzetben kellemetlen is lehet. (Ellenségeimnek is ajánlom ezt a megoldást, legalább megtudjuk egymásról, hogy hányadán állunk, hogy miért is utáljuk egymást, illetve szükségszer ű-e ez í gy. ) Ha megmondaná, hogy mit gondol, az mindenképpen előrevinné a kapcsolatot. Ha például nem nekem kellene kitalálnom a jelekből, hogy ki hajtja azt a bizonyos szekeret és ki szalad mellette. Amúgy ezt szeretem mind közül a legkevésbé. Ha valakinek például dolga van, akkor azt mondja meg, és ne várja azt, hogy én magamtól kitalálom, mert nem biztos, hogy ugyanarra fogunk gondolni mindketten. Persze, ha más ra gondolunk akkor azt is. Azt hiszem megint túlragozom ezt a dolgot..

2007. január 12., péntek

Rossz hangulat

Rossz a hangulatom, már napok óta. Azt hiszem, valamiképp az időjárással állhat kapcsolatban a dolog, illetve azokkal a dolgokkal, amik velem történnek mostanában. Ma reggel is a természet szilaj támadást intézett a lakhelyünk ellen, erre ébredtem hajnali négykor. A szél fogócskázott a tetőn a cserepekkel, szerencsére azonban az összes cserép 'ház'-ban volt, így egyoldalúvá vált a játék, de ő nem adta fel. Cserébe lekapta az autóról a ponyvát, amivel én kezdtem fogócskázni neglizsében az udvaron, de végül is győztem. Ez adhatna némi alapot a jókedvre, de azután már ébren töltöttem a hajnalt, egészen a vekker csörgéséig, ami után a szokásos reggeli teendők következtek. Emberi kapcsolataimban is a mélyponton vagyok. Pár népszerű és elcsépelt közmondás jut az eszembe: Minek futni olyan szekér után ami nem vesz fel. -  Jó kérdés, de nem tudom rá a választ. Az újévi fogadalmaim közé tartozott az, hogy próbálok futni, mert (újabb közhely következik) - Nincs olyan szénásszekér, amire egy villával még ne férne fel. Noha a mondásban valószínűleg széna szerepel, (vagy szalma) de ebben az esetben a fűfélék családjába igyekszem magam sorolni. Mégis úgy látom, hogy a szekér, noha üres, mégse akar megállni. Hiába rohanok, és teszek meg mindent, hogy észrevegyen a kocsis, szemmel láthatólag másfele néz, a visszapillantót meg diszkréten letakarta a ködmönével. (Szép kis képzavar..) Egyre jobban lemaradok, miközben a fülemben cseng a patkók vidám dobogása egyre halkuló hangon. Bár nem hiszek a sorsszerűségben, de ha van ilyen, akkor épp ennek a bosszúját szenvedem..

2007. január 11., csütörtök

Tüskék

Mindenkiben vannak tüskék. Bennem is, és másokban is. Egész tüskekészlettel rendelkezünk, kicsivel és naggyal egyaránt. Egyesek a kezünkben vannak, mások a testünkben, különböző mélységben belénk döfve. Mások szúrják ezeket belénk akarattal, vagy akaratlanul, és mi is szúrunk másokba hasonló megfontolásból. Egy sündisznó ebben a 'harcban' szemmel látható előnyökkel indul, lévén ő tüskékkel együtt születik, és ezekkel él együtt, de engem a sajátjaim azért zavarnak. Ezt az évet arra szántam, hogy próbáljam a kezemben lévőeket letenni, és másokból a saját tüskéimet kihúzni, de elég nehéz. Igaz alig telt el az évből valami, de már most meglegyintett annak a szele, hogy ez nem fog sikerülni. Bár ennek a jegyében kezdtem el az újévet, eddig még nem értem el átütő, gyakorlati eredményeket. Ez lehangol egy kissé..

2007. január 10., szerda

Uncsitesó

Tegnap meglátogatott egy 'közeltávoli 'rokonom. Családi értelemben mindenképpen közeli, mert első unokatestvérem, földrajzi értelemben viszont nagyon távoli, mert jelenleg a földgolyó másik felén él a családjával. Tehát, ő az uncsitesó, de egyáltalán nem volt uncsi. Örültem neki és szerintem ő is jól érezte magát nálunk. Ez nem volt azért mindig így. Régebben is, amíg idehaza éltek, találkoztunk, sőt, volt, hogy együtt nyaraltunk, de bennem ezek az emlékek nem élnek egyértelműen pozitív élményként. A családunkban én voltam az elsőszülött, és éppen ezért a 'főnök' is, és gondolom megviselt a feljebbvaló érkezése. Szegény öcsémnek mindegy volt, mert a főnökének a főnöke érkezett meg, így az ő státusza nem változott. Szóval, egy kellemes este telt el és jó, hogy vannak az embernek rokonai, akik szóba állnak vele, akik kíváncsiak ránk és akikre mi is kíváncsiak lehetünk...

2007. január 9., kedd

Berta

Ő Berta. Az Ikeában találtunk egymásra, egy pillanat elég volt, hogy örök barátságot kössünk, és hogy hazajöjjön velem, otthagyva a fajtársait, akik egy nagy konténerben várták, a hasonló, krokodilrajongó közönséget. Igazából nem tudom a pontos fajtáját, hogy ő krokodil, vagy aligátor (Az egyiknek gömbölyűbb az orra és az élőhelye is más) de itt nem volt mellette a másik fajta, illetve nem futottam össze dr Brady Barr-ral sem, pedig várható volt, hiszen ő mindenhol ott van, ahol nagy tömegben fordulnak elő hüllők. Szóval most a kétségek között őrlődöm. Mindenesetre a megszerzése áldozatokba került, ugyanis az asszony ragaszkodott ahhoz, hogy neki is vegyünk valamit, így be kellett ruháznunk egy fürdőszobaszekrényre. A hangsúly az arányokon és az igazságosságon van, ugyanis egy szekrény - egy krokodil. A lényeg az, hogy így mindenki boldog, és amellett megnyugtató azért, hogy plüss, mert így nem harapja semmi se le a fülem alvás közben. (Illetve a nej még mindig veszélyes, de már dolgozom az ügyön. Ha netalán lát valaki az ikeában plüssasszonyt, szóljon, csereképes vagyok.)

2007. január 8., hétfő

Csirkemell meggyőződés nélkül

Időnként perverz késztetést érzek, hogy receptjeimet az utókorra hagyományozzam. Vasárnap is sikerült egy saját alkotást kreálnom, ami a várakozások ellenére jól sikerült, noha mint a neve is mutatja, teljesen meggyőződés nélkül született. Emígyen készült:
Wokban olajat hevítettem, mikor már szinte füstölt, belevetettem a kockára vágott vöröshagymát. Az első és másodlagos égési sérüléseim ellátása után hozzáadtam a szintén kockára vágott csirkemellet, majd majoránnával és sóval, borssal és kevés őrölt gyömbérrel fűszereztem. Kavargatás után balzsamecettel és szójaszósszal dúsítottam, majd hozzáadtam egy héjától és magházától megfosztott, apróra vágott almát. Ezután, amikor az alma kezdett a eltűnni a keletkező mártásban és az ismeretlenség homályában, száraz fehérborral adtam meg neki a végtisztességet. Került még bele kevés méz és egy fél citrom reszelt héja. Utóbbi, a kedvelt és pikáns citromíz elérése végett. Legutolsó lépcsőként tejjel felengedtem, és rászórt liszttel sűrítettem. Gyúrt tésztával tálaltam. (Ez szerencsére előző napról maradt, ugyanis sosem tudom rendesen kiszámítani a mennyiségeket.)

2007. január 5., péntek

109073

Az új esztendő az új fogadalmak ideje. Gondoltam én is teszek újévi fogadalmat, bár nem azért szoktam csinálni dolgokat mert éppen divatos, hanem mert éppen olyanom van. Azzal együtt ez az egész fogadalmosdi sosem megy ki a divatból - ez örök darab. Szóval megpróbáltam olyan dolgokra gondolni, amik körülbelül teljesíthetőek is, nem szeretnék olyan versenyt rendezni magam számára, hogy hányat szegtem meg közülük direkt, és hányat véletlenül. Szóval: Idén repülni szeretnék. Na nem az állásomból, hanem mint a madár, igaz kis segítséggel. Azt hiszem ez egy jó cél, és nem is túl megvalósíthatatlan. Miután az ejtőernyőzést kipróbáltam rájöttem, hogy nem a zuhanás volt benne a legjobb, hanem maga az ernyővel történő repülés és az a mélységes csönd, ami odafent van, ami remekül ellenpontozza azt a zajt, amit maga a repülő okoz. A következő és talán egyben az utolsó fogadalmam az évben az, hogy szeretnék emelni az emberi kapcsolataim szintjén. Tudom, csekélységnek hangzik , de talán ezt lesz a legnehezebb megoldani. Akit utálok, azzal megpróbálok majd kijönni, akivel kijöttem, azzal jól kijönni, akivel jól kijöttem, azzal haverkodni, a haverokkal barátkozni, a barátokkal pedig még szorosabbra fűzni a szálakat, mert ez az év nálam a barátok éve lesz. Mertem nagyot álmodni, most már csak arra kell vigyáznom, nehogy felébredjek és rájöjjek, hova is lóg a kezem...

2007. január 4., csütörtök

Az én váram

Az én váram az én házam. Időszerű ilyen dolgokon is gondolkodni, tűnődni. Amúgy valamikor az újévi fogadalmakról is akartam írni, de mindig van újabb és életszerűbb dolog, ami a szokásos újévi konzervtémák elé furakodik. Minden tiszteletem Kinizsi Pálé, neki volt vára Nagyvázsonyban, és állítólag bevehetetlen volt. Na most az én váram is bevehetetlen. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy én nem tudom bevenni, mert a felbukkanásom a saját szobámban azonnali dühödt tiltakozást vált ki a felettesemből. Furcsa kettősség - ilyesmiről mindig Mátyás király és az okos lány esete jut az eszembe, hogy vitt is ajándékot, meg nem is. Tehát van saját dolgozószobám, ahol elméletileg dolgozhatnék, de nem jó, ha ott vagyok, mert akkor elfoglalom magam. Úgy érzem, hogy a férfiátlaghoz képest jól teljesítek odahaza, ez mégis kevés. Nem hiába mondták anno, hogy nincs is jobb hely az végeknél -  Kinizsinek igaza volt..

2007. január 3., szerda

Unalom

Szeretek unatkozni. Ezt meg kellett állapítanom magamról a téli szünetben. Az unalom jó dolog, legalábbis, ha előbb definiáljuk, hogy mi is az tulajdonképpen. A magam részéről úgy gondolom, hogy sosem unatkozom, ráérek ezt majd akkor tenni (de akkor igen aktívan) ha a föld alá kerülök, és más dolgom sem lesz, mint az ítéletnapi harsonákat várni. Viszont felettes szervem véleménye szerint minden olyan tevékenység unatkozásnak tekinthető, amikor nem azt csinálom, amit ő mond. Nos igen, ebben az értelemben sikerült egész jól átunatkozni a szünetet. Sokat unatkoztam a saját szobámban, és ez jó volt. Hiába, kell az embernek a kikapcsolódás..

2007. január 2., kedd

Öt titok avagy a MÉM hatalma

Oly kedvesen fel lettem kérve erre a megtisztelő feladatra, hogy mondjak el magamról öt titkot. Hmm. Lehetne az első az, hogy nincsenek titkaim, legalábbis olyasmi, amit fel is fednék. Ezt persze sokan sokféleképpen értelmezhetik, de a titok nem lesz titok azáltal, hogy elmondjuk másoknak illetve lehetnek olyan dolgok is, amikről én azt hiszem, hogy senki sem tud, pedig mindenki számára egyértelműek. A második, hogy világ életemben békés ember voltam/vagyok nem szeretem az erőszakot. Ami persze egy kicsit baj, mert az erőszak elkerülése érdekében megalkuvó is tudok lenni és az nem jó. Soha nem verekedtem a gyerekkoromban, leszámítva egy igazán szép 'makarenkói' pofont, amit a barátom (Őróla egy másik emlékemben írtam már) becsületének a védelmében osztottam ki. Utólag belátva kár volt az is, a cél is és a megoldás is. A harmadik az, hogy nem szívesen beszélek magamról. Az emberek többsége azért kérdez, hogy saját kérdésére válaszolhasson, manapság nem divat ténylegesen érdeklődni a másikról. Ha valaki megkérdez, (Ez biztosítja azt, hogy valószínűleg tényleg érdekli az, amit kérdez [leszámítva azt, ha ő akar válaszolni rá, de azt azért már ki tudom szűrni.] akkor szívesen válaszolok sok mindenre.) A negyedik az, hogy nagyon szeretem a jó társaságot, viszont befelé forduló vagyok, nagyon nehezen tudok beilleszkedni egy új társaságba, nehezen szerzek új barátokat, inkább a saját gondolataimba temetkezem. Az ötödik, hogy sohasem érdekelt a divat. Semmit nem teszek csak azért mert éppen divatos, vagy trendi (Utálatos ez a szó ) Kényelmes ruhákba járok, ízletes ételeket eszem, stb. Mindig is többre becsültem az egyéniségeket mint a sodródóakat, bár bizonyos értelemben magam is sodródom..