2007. március 31., szombat

A légy

Megkezdődött a légyszezon. Valamit kell csinálni velük, mert bejönnek a lakásba, mindent megmásznak, majd mivel nem tudnak kimenni, halomra döglenek az ablaküveg előtt. De addig itt repkednek, és mivel lényegesen gyorsabbak, mint az én reflexeim, így a vadászatukra tett mindenféle kísérlet hamvába holt kezdeményezés csak. Valamiért tudják, hogy zavarnak ezért itt röpködnek az orrom előtt. Roppant bosszantó. Ilyenkor arra gondolok, bezzeg, ha béka lennék, egészen más szemmel tudnék rájuk nézni..

2007. március 30., péntek

Reménytelen nap

A rám amúgy sem igazán jellemző hurráoptimizmus ma különösen messzire elkerül, és az általában rám jellemző realizmus is pesszimizmusba csap át, ha a baráti kapcsolataimra gondolok. Már írtam arról, hogy úgy érzem, bizonyos emberi kapcsolatokért csak én teszek erőfeszítéseket, a partner nem. Ő elfogadja a közeledést, látszólag úgy is csinál mintha viszonozná, de ez csak a felszín, igazából közömbös felém, és ez ilyenkor látszik igazán. Néha elkap ez a reménytelen hangulat, ilyenkor megcsömörlök az állandó erőfeszítéstől, ami amúgy arra ösztönözne, hogy az ilyen látszatkapcsolatokat mindenáron fenntartsam, mert úgy érzem, hogy szükségem van ezekre az emberekre. Ekkor van az, hogy nem fektetek ebbe erőt, sőt, visszafogom magam, nehogy a szokásos módon megint én kezdeményezzek, és ilyenkor valóban kiderül az, hogy amit én elképzeltem egy barátságról, az csupán egy díszlet, egy Patyomkin falu, igazából az eleje szép, de nincsen mögötte semmi. Ez az állapot persze eddig még mindig elmúlt, de ez nem garancia semmire sem...

2007. március 29., csütörtök

Problémamegoldás magyar módra

Az utóbbi időben rendszeres probléma volt a légiközlekedés keltette zaj a fővárosban. Számos kerület tiltakozott a fel és leszálló repülőgépek keltette lárma miatt. Mondjuk egy nyári éjszakán, amikor nyitva volt az ablakunk, volt, hogy fél percig se hallottuk a tévét (Lehet, hogy ez azon a szinten még előny is volt) míg az a bizonyos nagydarab repülő vas el nem haladt az ablakunk felett. Bevallom, én még időnként élveztem is a dolgot, mert mindig is lenyűgözött az, hogy a kapával ellentétben (Ami ugye szintén vas, és ha feldobom, szinte azonnal leesik) ekkora tömeg milyen méltóságteljesen szeli a levegőt. De másokat a hang zavarta, és tulajdonképpen a panaszuk jogos. Az LRI most frappáns megoldást talált a problémára, a kerületek zajterhelését csökkentendő, a légiközlekedést kiterelte vidékre. A vidéki ember sokkal többet elvisel, ezek a pestiek meg csak állandóan hőzöngenek mindenen, nekik semmi se jó. A dolog szépséghibája a számomra az, hogy most az én kertem felett randalíroznak a repülők éjszaka, noha korábban este csend volt. Pár napja például úgy tűnt, hogy az egyik nagy vas a kertünkben készül leszállni, de szerencsére idejében meggondolta magát. Mindenesetre 'tetszik' az ilyen megoldás, ezt hívják szakértő körökben úgy, hogy  a döglött ló áthúzása a szomszéd utcába...

2007. március 28., szerda

Közkatonák, tábornokok

A katonalétnek vannak előnyei és hátrányai is. az egyik feltétlen előnye az, hogy nem kell gondolkozni. Igaz ez nekem nem megy még, sokat kell gyakorolnom azt, hogy alkalmas legyek arra, hogy az agyamat egy mozdulattal létfenntartó üzemmódra tudjam kapcsolni, a gondolkodás teljes mellőzésével. Ennek apropóját az adja, hogy új, hatalmasabb tábornokok jöttek hozzánk, hogy megmutassák, hogy mit tudnak. Színük előtt a mi parancsnokaink is csak közkatonák, így legalább kedélyesen el tudunk röhögcsélni saját nyomorunkon, közösen. A hibásak persze így is mi leszünk, ha a nagyszerű irányítás ellenére sem mennek úgy a dolgok, ahogy az újdonsült vezérkar gondolja. Ha az ember egy kicsit elfelejt nem gondolkodni, és közli, hogy ezt a téglafalat nem kellene már harmadszorra megpróbálni lovasrohammal bevenni, mert részint semmi értelme, részint meg előzőleg sem sikerült, na ilyenkor széles, atyai mosoly jelenik meg a generalisszimusz arcán, majd rövid oktatás után, ( aminek a mondanivalója két részből áll ) - részben mekkora kis pondrók vagyunk mi, részben ebből adódóan mi nem értünk hozzá, tehát ne szóljunk bele, tehát, lóra fel, roham, irány a fal! Ilyenkor persze már meg sem lepődünk, hogy harmadszorra is lepattanunk róla. Igaz, a falon ott az ajtó, és benne van a kulcs, de rohammal bevenni valamit sokkal dicsőségesebb, és az áldozat amúgy se számít...

2007. március 27., kedd

Munka

Áll a munka hegyekben. Mostanság a cégem egy új berendezést szeretne üzembe helyezni, és ehhez szüksége van a munkánkra munkaidőn kívül is, ezért most úgy néz ki, hogy fel kell áldoznom magam a munka oltárán. Azt hiszem méltó utódai lehetünk Sztahanov örökségének. (Vagy ökörségének?) Mindenesetre a nálunk dolgozó külföldi úriember azt mondta, hogy őt a szakszervezet nem engedi napi tíz óránál többet dolgozni, ezért este hétkor kiesik a vakolókanál a kezéből és elpályázik. (Ez egy nyugateurópai ország.) Szerencsére mi dolgozhatunk ájulásig és ebben a szakszervezet sem akadályozhat meg minket, mivel itt ilyesmi nincsen. Milyen nagy szerencse!!!

2007. március 26., hétfő

Az idő

Azt hiszem bajom van az idővel. Ezek a bajok lehet, hogy általánosak, - gondolom mindenki érzett már hasonlót - hogy sokszor rohan az idő, sokszor meg ólomlábakon baktat. Sebes és széles folyamként hömpölyög, mi úszunk benne, hol gyorsabban, hol lassabban. Apró kövekként egymásoz ütődünk, alakítjuk formáljuk egymást, apró darabokat pattintunk le egymásból, közben lassan egy élet hordaléka borít be vastagon. Sajnos ki nem mászhatunk ebből a folyamból, hogy a parton visszagyalogoljunk, egyes szakaszokat újra végigszenvedni, vagy csak vidáman végiglubickolni. Valaki igazán kitalálhatna valamit ez ügyben, hogy ez ne így legyen. Bár ha belegondolok, nekem nem is az idővel van a bajom, hanem a saját hibáimmal. Az időből eredően kénytelen vagyok együttélni velük, és mindegyiket csak egyszer követhetem el. Na nem azért, mert többször akarnám élvezni ezeket, mert sokból az egy is épp egyel több mint ami kellett volna, hanem jó lenne változtatni rajtuk. Tudom, hogy ezzel újakat követhetnék el, de ezeket a régieket már unom. Gondoltam arra, hogy szívesen el is cserélném bárkivel. Fel is adnék egy apróhirdetést kb. ezzel a szöveggel: - Régi hibáimat értékegyeztetéssel újakra cserélném, ajánlatokat a kiadóba várok!  - Hátha így lesz valami, hátha valakinek az én hibáim kellenének, nekem meg az övé lenne a jó döntés. Ki tudja?

2007. március 25., vasárnap

Keresztelő

Ma keresztelőre megyünk. Furcsa dolog ez így, mert nem barát vagy ismerős fia- lánya az 'áldozat' hanem a saját testvérem. Azt hiszem egy időbe belekerül megszoknom azt, amit egy éve gyakorlok lassan, hogy testvérem született. Lassan negyven év korkülönbség lesz közöttünk, tehát a nyilvánvaló rokoni fokon kívül olyan túl erős testvéri érzések nem alakulhatnak ki közöttünk, de akkor is a testvérem ő. Kíváncsi vagyok ezt ő majd hogyan fogja fel, ha kinyílik az értelme, én igyekszem mindenesetre jó testvére lenni...

2007. március 24., szombat

Szombat

Sokaknak a szombat a pihenőnapok kezdete, nagy általánosságban nálam is így szokott lenni. A mai napot azonban munkával töltöm, mert a cégnél jelentős fejlesztések vannak, és jött pár magasabb rendű emberpéldány nyugateurópából, és mi most a kezük alá kell, hogy dolgozzunk. Egy közös interface-t kell kialakítani, de ők nagyon bénák. A hibáikat agresszív felsőbbrendőséggel palástolják, csak az a jó, amit ők találnak ki, semmilyen kompromisszumra nem képesek. De legalább jó lenne, amit mondanak. De olyasmire hivatkoznak, amit egy kezdő informatikus is tud már, hogy nem jó, de nekik mégis az kell. És ne vitatkozzunk, hanem csináljuk meg. Tegnap végigröhögtük a napot, bár csinálni nem tudtunk semmi érdemit. Hibát hibára halmoznak, ami persze végül úgyis a mi hibánk lesz, de legalább addig jól szórakozunk...

2007. március 23., péntek

Emlékek

Furcsák az emberek. Illetve én lehetek furcsa az ő szemükben, ha ennyire ragaszkodom az emlékeimhez. Ezt persze nem tudom eldönteni, mert nem tudom ki közlekedik éppen az autópályán a forgalommal szemben. Az-e a természetes viselkedés, hogy négy együtt töltött, egy gimnáziumi osztályban leszenvedett idő után egy embereknek erről a korról egyetlen tárgyi emléke (beleértve a fényképen kívül minden egyebet) ne legyen? Vagy csak ennyire lusták lennének? Ezt nem tudhatom, végül is az már a múlt, elmúlt, az életünk meg megy tovább, napi gondjaink vannak. De míg magam állandóan azzal ostorozom, hogy többet kellett volna fotóznom, másoknak semmijük nincs ebből a korból. Ez természetesen belefér a nem vagyunk egyformák kategóriába, de nekem akkor is furcsa...

Kesergés

Azt hiszem, rövid úton sikerült elintéznem a digitális pékfényezőgépem. Mindig vigyázok arra, hogy a nyakpántját a nyakamba akasszam, kivéve. ha állványon van. Ezután akkor is fogom, mert ma állványostul borult fel, és egyenesen az optikájára esett. Szerencsétlen igen baljós hangokat hallat, az optikája mintegy 1 centit mozdult el befelé, és se behúzni, se kitolni nem tudja. Már egy ideje gondolkodtam azon, hogy le kellene cserélnem egy újra, mert úgy éreztem, hogy kinőttem már, de akkor sem így képzeltem el a dolgot. Személyes jóbarátommá vált ez a kis gép, és most egy űrt érzek magamban azzal, hogy az örök vadászmezőkre távozott. Eddig a fotózás abból állt, hogy előkaptam, most ez lényegesen bonyolultabbá vált..

2007. március 22., csütörtök

Kátyúblog

A tegnapi nap sikerült az évi első kerekünket tönkretennünk. Az eset igazából tegnap előtt történt, amikor is hazafelé settenkedtünk autóval a kivilágítatlan, és abszolút elhanyagolt gödi főközlekedési úton, ahol sikerült a sötétben (igaz eső is esett közben, ami szintén nem javította a látási viszonyokat és a kátyúk észlelését sem) megközepelni egy egészséges méretű gödröt. Szerencsére a gumi megúszta, de a felni már nem. Ennek az útnak a külön érdekessége az, hogy pár éve ellopták a helységnévtáblát is, így nem lehet tudni, hogy hol kezdődik a falu, tehát elméletileg 90km/h az engedélyezett legnagyobb sebesség. Persze csak az abszolút szuicid hajlamúak haladnak ennyivel, de ilyenekből azért akad arrafelé jó néhány. Ma reggel le is fényképeztem a kátyút, megpróbálunk az önkormányzatból egy felnirevalót kicsikarni, ha már az út állapota hidegen hagyja őket, pedig minden egyes választás előtt előkerül az út ügye, amit ilyenkor persze a szőnyeg alá söpörnek ...

2007. március 21., szerda

Csapatmunka

Dévényi Tibor - Hová lett Artúr című halhatatlan opuszában minden fejezet előtt van egy mottó. Az egyik így hangzik: Az összefogás olyan erő, amely hegyeket is képes elmozdítani. Ha legalább a fele tolja, és egy irányba. Örökbecsű gondolatok ezek. A magam részéről örülök ha csapatban tudok dolgozni. Sajnos ez a mai világ alkalmatlan ilyesmire, mindenki egyéni eredményekre és sikerekre áhítozik, kevés az embereknek az, ha a közösségük sikeres, mindenképpen ki szeretnének emelkedni belőle, és az egyénieskedés nem tesz jót a közösségi szellemnek. Na itt se túl sok esélyem van arra, hogy egy működő csapat részévé válhassak. Tegnap végre úgy tűnt, hogy megmozdul valami, de azt hiszem félrenézhettem valamit. Azt hiszem rendszeresen túldimenzionálom a dolgokat, visszatérni egy régen működőképes közösséghez nem percek műve. Az emberek lassan mozdulnak és nehezen fogadnak el bármiféle változást, főleg olyat, ami áldozatokkal jár a részükről. Mindenki csak kapni szeret, adni nem, ez az örök probléma. Mindenki bulizna, de mosogatni senki sem akar, pedig néha jobb egy közös mosogatás, mint egy rossz buli...

2007. március 20., kedd

Furcsa

Egy találós kérdés: Van egy húsz méteres egyenes kályhacső. Az egyik végén belenéz egy fehér macska, a másikon egy fekete, mégsem látják egymást. Miért? (Mert az egyik kedden néz bele, a másik meg pénteken)  Tudom bugyuta dolog, de valahogy hasonló érzéseim támadnak olyan emberekkel kapcsolatban akiket ismerek. Illetve nem is ismerem őket, mindenesetre az életem egy része hozzájuk kötődik. Vágyakozom a megismerésre, de az késik valami oknál fogva. Látom a kályhacsövet, látom, hogy egyenes, és elméletileg semmi akadálya nem lenne annak, hogy lássuk egymást rajta keresztül, de mégsem. Arra gondolni sem merek, hogy a másik macska talán bele se akar nézni, mert magamból indulok ki, és én nagyon szeretnék valakit látni a túloldalon. Talán mégsem egyszerre nézünk bele?

2007. március 19., hétfő

Magyarnak lenni

Elmúlt az ünnep és én nem hordtam kokárdát. Viszont láttam másokon, nagy, egész levesestányér méretűeket is, és ezen elgondolkodtam. Mit jelent az, hogy valaki magyarnak érzi magát? Ez egyeseknél kimerül abban, hogy ünnepkor egymást licitálják túl kokárdaméretben, vagy az öklüket rázzák a szónokok felé az ünnepségen. Én mégis úgy gondolom, hogy ez csak egy álca. Egy gesztus, amit a külvilágnak tesznek azért, hogy az évben egy nap bizonyíthassák azt, hogy tartoznak valamihez, vagy valakihez. Én a magam részéről többre becsülöm azokat akik a kokárdájukat a bőrükön belül, de ott viszont egész évben hordják, és nem csak afféle 'díszmagyarok' Akik magyarként szeretnének élni ebben a furcsa kis országban, akik magyarságukat tettekkel bizonyítják, (Itt a tetteken nem azt értem, hogy mindenféle látszattevékenységet végeznek az állítólagos demokrácia védelmében.) akik azzal fejezik ki ezt az érzést, hogy inkább segítik a másikat mint akadályozzák, akik felszedik a szemetet (másokét is), hogy ezáltal élhetőbb környezetet teremtsenek maguknak és másoknak, akik el sem dobják azt, hogy fel se kelljen szedni, akik nem csak magukra gondolnak és lakott területen lelassítanak, akik a magyar nyelvet nem mások gyalázására használják, hanem szeretnék minél magasabb fokon megismerni. Akiknek igénye van a nyelvre, akik művelődnek , akik őrzik ezt a csodát, amivel egyedülállóak vagyunk ebben a hegyektől övezett vidéken. Szóval jobban szeretem az átlagos, hétköznapi magyarságot, mint az ünnepi melldöngetőset. De hát nem vagyunk egyformák. Szerencsére...

2007. március 18., vasárnap

Szerencse


Szerencsére a mai nappal véget ért a négynapos ünnep. Úgy érzem magam, mint akit megrágtak majd kiköptek. Mind a három napon megerőltető fizikai munkát végeztem. Olyan izmaim is fájnak, amik létezéséről nem is tudtam. A mai napi betonozástól csak az mentett meg, hogy tegnap elfelejtettem zártszelvényt venni. Nem baj, ami késik, az nem múlik..


Epilógus: Ma egy vasárnapi ebédre voltunk hivatalosak. Ez alapvetően ártatlan dolognak nézett ki, mégis favágás lett belőle, úgyhogy ma sem úsztam meg erős fizikai munka nélkül. Holnap majd rápihenek a munkahelyemen. Rám fog férni..

2007. március 15., csütörtök

Jó szomszédság

Szeretek vidéken lakni. Itt alapvetően pozitívan állnak az emberek egymáshoz, bár itt is egyre nagyobb divat az elszigetelődés, mindenki magas fallal választja le a kertjét a másétól. Hiába, a hülyeség ragadós. Szerencsére a miénket elvitte a menetrendszerinti tornádó, ami szintén idén télen jött divatba. Nem értem miért kell mindenben amerikát majmolni? Előbb a Coca Cola mámor, most meg ezek a tornádók. Szóval míg pesti lakos voltam a jó szomszéd azt az embert jelentette, aki nem jelentett fel minden hónapban ok nélkül. Itt falun pedig a szomszédom, ha látja, hogy dolgozom, kijön és segít. Ma kaptam tőle egy fandlit és egy vakolókanalat. (Ha ez a kettő véletlenül ugyanazt jelentené, akkor bocs, de nem vagyok kőműves.) Közösen meghümmögtük a fáimat is, az övék persze már elindultak, az enyémen semmi jel, hogy ébredezne. Remélem azért megeredt, sajnálnám ha nem teremne. Szóval nincs is jobb a vidéki életnél. A pestiek meg maradjanak szépen otthon. :-)

2007. március 14., szerda

Rántotta gazdagon

A következőkben ismertetett recept a saját szellemi termékem, legalábbis én szeretek így gondolni rá. Minden hasonlóság létező étkekhez a véletlen műve. Kérlek, ha nem érdekelnek a kulináris örömök, vagy esetleg a szakmád iránt elkötelezett és hithű diétásnővér vagy, akkor ezt a részt ugorjad át. Szóval, akkor stílszerűen, a lecsóba csapok rögvest. A rántotta gazdagon az alábbiak szerint készül:
Először is krumplit hámozok és vágok apró szeletekre. Ez azért fontos, hogy minél apróbb legyen, mert az ember különben ott hal éhen a serpenyő mellett, míg kész lesz, és végül is ebben az ételben ez csak a tartalmas alap. A burgonyát kevés olajon, egy teflonserpenyőben elkezdem sütni. Rövid sütés után kevés szalonnát adok hozzá, épp csak az íze kedvéért, nem akarom, hogy zsírban ússzon az egész, de azt se szeretném, hogy száraz legyen mint a fűrészpor. Rávetem a karikára vagy félkarikára vágott hagymát. Ez akkor jó, ha minél többfajta hagymából készül, kielégítő eredményt érhetünk el lila és hagyományos vöröshagyma alkalmazásával. Fűszerezzük, (én a kedvenc fűszereimet vetem rá, ami kakukkfű és oreganó, de ez ízlés dolga, de az őrölt bors sem árt neki. A sóval vigyázzunk, mert a szalonna is sós!) majd bolondítjuk kevés szójaszósszal és/vagy balzsamecettel (A balzsamecet különösen kellemes és pikáns ízt ad neki, és a savanyúsága kifő belőle, de azért módjával adagoljuk, a szójaszósz n agyon jó hatással van a szaftra, bár az is sós magában.) Ezután hozzáadjuk a karikákra vágott kolbászt és sonkát (Ez utóbbi opcionális.) majd ha van némi punnyadt paprikánk, akkor abból is lehet felaprítás után tenni a miskulanciába. Amikor majdnem kész lesz beleteszem a kockákra vágott sajtot, ami fel- megolvadása után, mintegy záróakkordként teszem bele a kevés tejjel kikevert tojást, majd készre sütöm. A tojást nem úgy számoljuk, mint a hagyományos rántotta esetén, tapasztalatom szerint két és fél embernek bőven elég a 3 tojás, igaz, én kenyérrel szeretem enni. Kellemes egytálétel, és viszonylag gyorsan kész...

2007. március 12., hétfő

Kommunista szombat

A mostani szombat ledolgozós munkanap volt. A kormányunk rendelete szerint az ünnep utáni pénteket dolgoztuk le, mert ugye az munkanap, és így egyben kiadható a négynapos ünnep. Most eltekintek attól az apróságtól, hogy a bécsi út másik végén havonta átlag két pirosbetűs ünnep van, amit a sógorság megtart, de hát ők a romlott nyugat, akiknek eddig irigykedve néztük csak a szekerét, de most beálltunk mi is tolni. Szóval, nem hinném, hogy olyan sok pirosbetűs ünnepünk lenne, ráadásul évente változik, hogy melyik esik hétvégére, így munkaadói szempontból ez az év tragédia, de mi szorgos munkások ennek csak örülhetünk. A szombati napon régi emlékek törtek fel bennem, rég elmúlt idők, régi kommunista szombatok emlékei, és ahogy mással beszéltem erről (Persze olyannal, akinek ez a szó még mond valamit) nekik is ilyen utánérzésük volt. Ez az egész olyan mint Mátyás király és az okos lány meséje (Zseniális az a mese, megdöbbentő, hogy az élet számtalan helyzetét milyen pontosan lefedi) amikor is adunk is meg nem is, dolgozunk is, meg nem is. Arról a gáláns ajándékról nem akarok szólni, hogyha tíz évente egyszer előfordul ilyen helyzet, akkor ezeket a napokat 'ajándékba' megkapjuk, de nem lehet erre valami frappáns megoldást találni? Miért jó az valakinek, hogy egyes emberek negyedgőzzel dolgoznak, míg mások mindenféle indokkal kimentik magukat (lásd önkormányzat) és aki akarna valamit tenni, az se tud a lanyha érdeklődés miatt. Miért kell újra és újra látszattevékenységeket végezni? Miért vannak látszatmunkanapok? Van ennek valami értelme így?

2007. március 10., szombat

Veszekedés

Nem szeretek veszekedni. Alapvetően békés ember vagyok, akit még a nyúl is taszigál. Szeretek békében élni, nyugodtan, nem hiányzik a feszültség, a rohanó városi élet. Nem mondom, azért ki tudok jönni a sodromból, de ezt a helyzetet cseppet sem élvezem. Persze veszekedés és veszekedés között is van különbség. Más az, amikor ismeretlenekkel üvöltözik az ember és más, ha a családon belül emeli fel a hangját. Főleg ez utóbbinak van lélekromboló hatása számomra, de vannak olyan dolgok amik mellett az ember nem mehet el szó nélkül. A legtöbb estben nem éri meg a vita, de egyszer minden pohár betelik és akkor elpattan valami, ami aztán egy kiadós veszekedés magvává válik, és a körülmények zápora hatására hamar szárba szökken. Az ilyetén nőtt gyomnövények tarackosak és szúrósak, nehezen lehet kiirtani és tüskék maradhatnak az emberben. Úgy érzem magamról, hogy kompromisszum kész vagyok, de nálam a bilit ki lehet azzal borítani, hogy folyamatosan rászerveznek a dolgaimra és a végén még én vagyok érte a hibás. Egy példa a közelmúltból: Egészségmegőrzési célból elhatároztam, hogy a kollégáimmal el fogok járni újból focizni. (Régebben is jártam, de azután egy olyan kollégám is rendszeresen kezdett jönni, akit nem szívlelhetek, így elmaradtam róla. De most revideáltam az eddigi elképzelésemet, elhatároztam, hogy megpróbálok vele is kijönni ezután, illetve kezdek potrohot is növeszteni, így adódott az újbóli lehetőség/szükségszerűség.)  Szóval már háromszor  akartam elmenni, a cuccom állandóan nálam van, és a nej meg folyamatosan rászervez valamit arra az egy napra.  Nem tudom, hogy direkt-e vagy véletlenül, de mindig úgy jön ki a  lépés, hogy négy óra előtt pár perccel felhív és más feladatot ad, ami persze fontosabb. Legutóbb is így történt, az utódért kellett elmenni a suliba - ezt megértem, hogy fontosabb, ezért nem is szóltam. De együtt elmentünk azután (én és a gyerek) hogy megnézzük a focizókat, amikor is a nej felháborodva telefonált, hogy mi az, hogy mi nem vagyunk otthon, ugyanis  ő egészen mást tervezett (amiről persze nem szólt nekem) de ahhoz otthon kellett volna lennünk. Na ekkor kiborult a bili nálam. Azóta persze megtudtam, hogy a következő focimra is rászervezett.. Még szerencse, hogy nem is szeretek focizni sem..

2007. március 9., péntek

A köz szolgái

Megszegem újévi fogadalmaim egyikét, amikor a morgás címkét használom a mai gondolataimban, de úgy gondoltam, hogy itt még ez is enyhe. Igazából a vérforraló pofátlanság jelzőt akasztanám erre, de az mégse lenne illendő. Az önkormányzatról és a működéséről már volt egy rövidebb morgásom, ahol is megállapítottam, hogy szívem szerint szétzavarnám őket a versenyszektorba, hogy megtanulhassák, hogy mit jelent az a szó, hogy dolgozni és mi az, ha az ember le van terhelve. A rádió és tévé hangos a panaszaiktól, hogy mennyi a munkájuk, a tokmányirodákhoz nem lehet sorszámot kapni, csak egy hónap múlva, ha az ember valami sürgőset el akar intézni, satöbbi. Erre itt van az ünnepek miatti munkaidő átcsoportosítás, népszerű és érthető módon, le kell dolgozni szombaton egy munkanapot. Mit olvasok erre, mint a városával törődő állampolgár itt:
A szociális és munkaügyi miniszter 4/2006.(IX.28.) rendelete alapján 2007. március 10. szombat munkanap, március 16. péntek pihenőnap.
Felhívom a Tisztelt Lakosság figyelmét, hogy a Polgármesteri Hivatal és az Okmányiroda ezt a napot 2007. március 9-én (péntek) a dolgozza le 7.30-16.30 óráig tartó munkarenddel. Az ügyfélfogadás 8 órától 12 óráig tart.

dr.Kovács Tibor
c.főjegyző

 
Értelmezem: A váci polgármesteri hivatalban ledolgozzák (tisztességes állampolgárokhoz hasonlóan) a pénteket, ami ugye munkanap lenne, úgy, hogy előző pénteken hajlandóak addig dolgozni, mint más egyéb állampolgár (aki persze nem a köz szolgája), egy rendes, átlagos napon. Tyűha! Azt azért hozzáteszik, hogy ügyfélfogadás csak délig tart, (és itt két összevont munkanapról van szó) tehát ebből egyszerű matematikai művelettel kiszámolható, ha két nap négy óra, akkor egy nap két óra ügyfélfogadás, és akkor pénteken csak délig dolgoznak amúgy. Nem akarok a magam példájával előhozakodni (De csak ezzel tudok.) de én reggel negyed nyolcra érek be a munkahelyemre, és öt, fél hat felé szoktam elmenni innen, miután végigdolgoztam a napot. Minden egyes napot, a pénteket is. Még hogy versenyképes jövedelmet ezek után? Előbb talán le kellene tenni valamit az asztalra, mint ahogy máshol is előbb jön a teljesítmény, utána a versenyképes jövedelem. Elsőként talán tehetnének valamit azért, hogy ne kelljen szabadságot kivenni ahhoz, ha valamit el akarok intézni náluk. Az agyam elhagyom - de tényleg. És még publikálják is..

2007. március 8., csütörtök

Skatulyák és dobozok

Mindenki használ skatulyákat. Mindenki lelkében vannak apró és nagyobb dobozok, amiket arra tartja, hogy másokat helyezzen bele. Az embereknek úgy tűnik szükségük van erre, mert tudni szeretnék, hogy álljanak a másik emberhez. Hajlamosak vagyunk az első találkozáskor feltölteni ezeket a dobozokat, pár felületes benyomás után megítélve a partnerünket. A hibát akkor követik el az emberek, amikor nem kezelik a dobozgyüjteményüket. Hogy miért? Talán lustaságból, más ésszerű magyarázatot nem tudok erre a viselkedésre találni. Kényelmes dolog valakit felületes ismertetőjelek után utálni, vagy nem törődni vele, pedig lehet, hogy egy gyöngyszem mellett megyünk el, és ahelyett, hogy lehajolnánk érte, inkább félrerúgjuk. Azután az is lehet az oka, hogy sokan nem tudnak, vagy nem akarnak tévedni, vagy beismerni a tévedésüket. A tévedhetetlenség isteni erény (Bár én sokkal emberközelibbnek éreznék egy olyan istent, aki tud néha hibázni, de az emberek többsége nem er re vágyi k..) és sokan úgy gondolják talán, hogy attól válnak istenekké, ha nem hibáznak. Én szoktam hibázni és ezt fel is vállalom. Én is skatulyázom az embereket, de alapvetően konstruktívan állok hozzá a dobozkák tartalmához, és néha át is szoktam csoportosítani őket. Kiveszem a tartalmukat, megvizsgálom, majd újra visszarakom a megfelelő rekeszbe. Jó dolog ilyenkor kellemesen csalódni és volt is ilyen élményem mostanság. Igaz, ennek van egy másik oldala is, amikor számunkra eddig kedvesnek hitt emberek kerülnek át negatívabb helyekre, mert a viselkedésük alapján felszínre kerülnek rejtett 'értékeik'. Sajnos erre is volt példám, ilyenkor fájó szívvel, de biztos kézzel sorolom át őket máshová. Kit, kit érdemei szerint...

2007. március 7., szerda

Mai mesém

Élt egyszer egy nagy király, nevezzük mondjuk Artúrnak. Ez a nagy király, megöregedvén arra gondolt, hogy összegyűjti fiatalkorának dicső emlékeit. Rájött arra, hogy bár annak idején mindent megtett azért, hogy ne maradjon dokumentumok és vitézi énekek nélkül, mert akad pár ilyen a sublótfiókban, de ő azért többre vágyott ennél. Úgy gondolta, hogy vénségére akár maximalista is lehet, és nem pár mesét, éneket, és festményt szeretett volna, hanem az elérhető összeset. Rájött arra, hogy jó ha az ember többre vágyik, mint ami éppen van neki. Jól esik felidézni a dicső múltat és bizonyos kupáknál, amik jól mutatnak a vitrinben, többet érnek azok a cselekedetek, amik a pohár megszerzéséig elvezettek. Szóval az öreg király követeket küldött lovagtársaihoz, hogy nézzenek szét odahaza, nem akad-e valahol egy kóbor vitézi ének, vagy egy vándorpiktor által festett kép, egy törött kard, aminek története van, vagy bármi egyéb. A király vállalta, hogy követeket küld, és a kapott dolgokról másolatot készíttet mestereivel (az eredetit persze mindenki visszakapja.) csak nézzék meg, kutakodjanak kicsit a saját portájukon. A z öreg királynak végre volt pár jó napja, amíg gondolatban rendezgette az emlékeit, majd követeket küldött lovagtársaihoz, úgy ösztönzőleg. Csak pár követ hozott értékelhető dolgokat, a többiek üres kézzel tértek vissza. - Mindenkit elfoglal a saját élete, nem érnek rá az emberek ilyesmivel foglalkozni, különben is azok az idők már elmúltak - mondták többen is. A király bánatosan jött rá arra, hogy ami neki egykor sokat jelentett, az esetleg másnak semmit, vagy éppen rossz emlékeket idéz fel, és most már inkább arra gondol, hogy hagynia kellett volna a fenébe az egészet. Az emberek egyformák, legyenek akár lovagok, akár közemberek, és csak a maguk érdekeit nézik, minimális jócselekedetre sem hajlandók. Persze tisztelet a kivételnek...
(Nem áll szándékomban egy tisztességben megőszült királyhoz hasonlítani magam, ez a dolog csak úgy az eszembe jutott, és természetesen semmi tanulsága nincs, nekem is akkor jutott eszembe, amikor a körmömet reszelgettem..) 

2007. március 6., kedd

Falnivaló

A tegnapi napon a végtagjaim megtartása iránt érzett örömöm teljesen elnyomta a hétvégi kulináris örömök földjén tett sétám utáni örömöt. Végül is ez így is van rendjén, az ember bármikor főzhet egy jót, viszont kezet már nehezebben növeszt, illetve bármilyen finom lehet mondjuk egy körömpörkölt, erősen visszavesz az élvezhetőségéből, ha én szolgáltatom hozzá a nyersanyagot. Tehát, a rövid bevezető után, ami voltaképpen egy magyarázat a késlekedésemre, stílszerűen úgy is mondhatnám, hogy csapjunk a lecsóba. A pénteki napon szó volt róla, hogy a hétvégén fánkot szeretnék sütni. Eredetileg szombatra gondoltam, de a szombati menü elkészítése kiszívta az energiát belőlem, így aznapra elmaradt a fánk. Szombaton gyümölcslevest készítettem (Illetve egész pontosan szombatra, mert már péntek este megcsináltam. A nagynéném szerint sokkal jobb, ha legalább egy fél napot áll - és tényleg. Jó az öreg a háznál.) A menü némi tarjával egészült ki, amit megsütöttem olajban, majd hagymával és fűszerszámokkal kevés paradicsomlével, és fehérborral pecsenyelevet készítettem, majd ebben pároltam készre. A köret egyszerű hagymás krumpli volt, savanyúságnak cékla. Szerencsére a négy szelet tarjából és a levesből is maradt másnapra, így remekül kiegészítette a fánkot, ami kb így készült. (A recept a TV Paprika magazinból származik) :


Hozzávalók:


25 dkg liszt

25 dkg vaj


25 dkg túró


3 tojás sárgája


12 dkg porcukor


csipet só


Na jó, tudom, hogy az nem az igazi kelt fánkrecept, de először valami egyszerűbbel akartam kezdeni. (Az újságot meg mindenkinek csak ajánlhatom, van benne Döme és egy csomó egyéb fánkrecept.) Szóval a hozzávalókat összedolgozzuk, ujjnyi vastagra kinyújtjuk , kiszaggatjuk, és forró olajban kisütjük. Laktató és lekvárral még hidegen is jóízű. Mire erre került volna a sor, persze mindenki jóllakott a tarjával, úgyhogy az egészet tulajdonképp hidegen ettük meg vacsorára illetve a nagynénémnél a felét 'Borzas Kata' c. süteményre cseréltem be. Remek dolog a barterüzlet... :-)

2007. március 5., hétfő

Munkavédelem

A munkavédelem elsődleges célja, a nevével ellentétben nem az, hogy az embert megvédje attól, hogy dolgozni kelljen, hanem próbálja azt a helyzetet megteremteni, hogy az ember annyi szervvel távozzon a munkavégzés után, amennyivel elkezdte. Legalábbis így foglalnám össze mindazon ismereteket, amit még az iskolában tanultunk volt erről a témáról. Az igazi bevésődést azonban a gyakorlati oktatáson kívül számomra a 'Gaberstaplerfahrer Klaus' című opusz megtekintése jelentette. Újszerű felfogásban készült, nagyon morbid munkavédelmi film, targoncavezetők részére. Ezek után már álmomból felkelve is tudom, hogy mit tegyek, ha egyszer targoncát viszek haza. (Mondjuk a film nem tartalmazta azt, hogy hogyan védjem meg ilyen helyzetben magam a nej haragjától, de hát mindenre a film készítői sem gondolhattak, és még bízom abban, hogy gyorsabban futok, mint ő.) Szóval e rövid bevezető után rátérek arra, ami a mai mondanivalóm lenne. Ez a mindenki érhet baleset, illetve az, hogy fontos, hogy a munkánkat a megfelelő szerszámokkal végezzük, illetve nem az a megfelelő szerszám, amit annak gondolunk, hanem az, ami tényleg megfelelő. Adott volt a feladat - egy polc felszerelése. A tartófuratait fel kellett bővíteni, mert a modern csavarok feje lényegesen nagyobb, és csak ilyeneket lehet kapni manapság. Ez egy körte alakú rés, aminek a 'hasát' kellett megnövelni tízes méretűre. Először magán a polcon próbáltam meg. Az egyik oldalon sikerült, és továbbra is úgy gondoltam, hogy a polcra két facsavarral rögzített fül nem fog elszabadulni. Elszabadult. Ennek a nadrágom látta kárát, csak két helyen vágtam magamba, igaz piszok szerencsém volt, mert a férfiasságomon kívül belevághattam volna a mind a két combomba, szerencsére csak a kedvenc melegítőnadrágom látta kárát, és a polctartó is eltört. (Még jó, hogy volt belőle egy tartalék.) Ennek fele sem tréfa, hoztam állványt a fúrógéphez, belefogtam a fúrógépet és kombináltfogót, amivel a munka darabot tartottam. Így próbáltam meg, és azt hittem, hogy jó lesz. Jó lett. Na persze nekem nem, de egy vámpír hatalmasat élvezett volna - az elszabaduló munkadarab több helyen is belevágott a jobbkezembe, szerencsére mozgatóinat és egyéb vastagabb eret nem vágott át. Azután elmentem apámhoz, és az oszlopos fúrógépén, amihez van normális fúrósatu is, két perc alatt további sérülés nélkül megoldottam a feladatot. A tegnapi nap nem volt az én napom...

2007. március 2., péntek

2/A

Úgy látszik nem csak velem van a probléma útzár ügyében, igaz engem eddig csak csendben kerülgetett a gutaütés az értem történő tüntetés végett, illetve ilyen fórumokon puffogtam csak. Másnak is elege volt a teljesen értelmetlen és öncélú szívatásból, amivel a lakosság egyik fele a másikat illeti. A politika milyenségén lehet vitatkozni, de az eszközökön nem kéne. Ezek a módszerek nem irányulhatnak a véleményem szerint a másik ember ellen, a politikával szemben kellene ezt alkalmazni. Most úgy tűnik elszakadt a húr és verekedés tört ki az említett útszakaszon, és a rendőrség véget vetett az egésznek. Ideje volt. Sajnálom azt az embert, akit a véleménynyilvánításáért megvertek, pedig nemrég azt nyilatkozták , hogy mindenkinek joga van a saját véleményéhez, tehát ahhoz is, ha az egész tüntetés nem tetszik neki. Úgy látszik ezek csak szavak voltak, mert Orwell óta tudjuk, hogy ugyan mindenki egyenlő, de mindig vannak egyenlőbben a többieknél...

Tegnap

Azt veszem észre magamon, hogy a filozofikus énem kezdi átvenni az uralmat az írásaim felett, egyre többet foglalkoztatnak ilyen jellegű témák. Ez a nap remélem kivétel lesz és megpróbálok most könnyed gondolatokat és a tegnapi nap dolgait egy csokorba foglalni, miután lényem gondolkodó részét sikerült végre sarokba szorítanom, és lecsapnom egy fapapuccsal. Most legalább csöndben van a nyavalyás. Szóval a tegnapi napom kellemes élményekkel telve múlt el, ezt még az anyámnál tett látogatás sem tudta elrontani. Szülővárosomba látogattam el, (anyám ugyanis ott lakik) és arra a helyre mindig szívesen megyek, kicsit még most is részének érzem magam. Találkoztam egy volt osztálytársammal, aki kellemes emlékeket ébresztett bennem, és ő az egyik aktív résztvevője is annak a törekvésnek, amit a gimnáziumi éveink dokumentálásának szentelek. Kicsit lanyha az érdeklődés ezek iránt, de pár lelkes ember hozzáállása mindig új energiákkal tölt fel. Először fordult elő velem az is, hogy betérve egy út menti cukrászdába, száz forintért akkora adag fagylaltot kaptam, hogy nem bírtam szinte megenni. Bár kebelbarátja vagyok mindenféle édességnek, ez a gombóc akkora volt, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy kihajítom a felesleget. Ez mindenképpen pozitív dolog volt, hisz a mai világban ritka az, hogy valamiből egyre többet kap az ember ugyanannyiért. Ma vásárolni fogok, és a pozitív gondolatok hatására hétvégén fánkot fogok sütni. Éljen a farsang!

2007. március 1., csütörtök

Godot-ra várva

Mindenki vár valamire, vagy valakire. Mindenki a saját Godot-jára vagy Godot-jaira vár, ebben én sem vagyok kivétel. Ő olyan, hogy remélem jönni fog, mert jönnie kell. Bár az is lehet, hogy nem tud róla, de én azt szeretném, ha tudna, illetve remélem, hogy tudja. Tudnék szólni neki hogy igyekezzen, vagy erre vegye az irányt, de ez ellenkezik az elveimmel. Magától kell erre kanyarodnia. Ha tőlem/miattam teszi az már nem ugyanaz. Bár  mindenkinek a maga ideje és a problémája a legfontosabb ezeket most sutba dobom és várok rá. Mert jönnie KELL!