2007. február 28., szerda

Mai kérdéseim

A mai napra rendelt költői kérdéseim a következők:
- Ami nem rossz az szükségképpen már jó is?
- Szebb lehet-e az álmainkban élni, mint az életünkben álmodni?
- A szimbiózis már boldogság, vagy ahhoz azért több kell?
Ezek a kérdések foglalkoztatnak a mai nap engem. Tudom, hogy alapvetően a költői kérdésekre az ember nem vár választ, de ezekkel a feleletekkel közelebb lehetne jutni talán valamihez, legalábbis, ha biztos válaszom lenne rájuk (és másnak is) talán könnyebb lehetne az élet..

2007. február 27., kedd

A jó nő

Teoretikusan a jó nő csak egy fogalom. Egy olyan megfogalmazás, amely minden férfiembert elgondolkodtat és belegondolva egyre nagyobb nehézséget okoz ennek az egyszerű szókapcsolatnak a megfogalmazása. Gyakran hasonlítják a nőket nemes borokhoz. Úgy vélem a hasonlóság nagyrészben találó. Míg az ember fiatal és bohó, az igényei is sokkal egyszerűbbek az alkoholokkal és a nőkkel is talán. Ilyenkor a külső számít igazán, a belbecs kevésbé. Cél a bódult euforikus állapot minél előbbi elérése, ezt a szeszeknél az alkohol, nőknél a külcsín okozhatja. Nagy mellek, vékony derék, formás popó ez minden ami az akkori boldogsághoz (és a haverok előtti felvágáshoz) szükséges. Egy öreg 'alkoholistának' ehhez többre van szüksége azért, sőt, ahogy múlnak az évek egyre többre. A hivalkodó külső tulajdonságok mindinkább hátrább szorulnak, hogy előkerüljön a belső, az igazi érték, a bor/bőr lelke is. Már nem elsősorban a gyors testi örömök számítanak, jó ismerkedni az itallal és minden cseppjét hosszan élvezni, sőt akár egy szobában is jó tartózkodni vele, hosszan élvezve a társaságát. Ahogy öregszik az ember úgy bővül az elvárásainak listája és úgy szűkül a neki megfelelő italok köre. Persze az férfiember élete tele van kisebb nagyobb csalódásokkal is. Kellemesen formás üvegekről derült ki, hogy a tartalmuk savanyú lőre, vagy gyorsan megsavanyodó kommersz tömegtermék. Aki igazán szerencsés, végül megtalálhatja a tökéleteset, a számára rendelt igazi, isteni 'nedüt' akivel az élet minden cseppje örömmé válik. Ki tudja van-e félretéve nekem egy üveggel belőle?...

2007. február 26., hétfő

Pizza

Péntek este pizzát sütöttem. Amúgy a recept nagyon egyszerű, egy konyhai robotgép segítségével elhanyagolható pluszmunkát okoz csak, inkább csak az összeállításban lehet kiélni a velünk született kreativitást. A tésztához kellett 40 dkg liszt, csepp só, 2 dl tej, 2 dkg élesztő, 1 kávéskanál cukor, 1 dl olaj. A langyos tejben felfuttatjuk az élesztőt és belerakjuk a cukrot is, hogy a gombácskák is jól érezzék magukat. Ezt meleg helyen kb 10 percig pihentetjük, hogy a bulihangulat kialakuljon benne. Élesztőként jó a friss, de az amúgy rendszerint rámszárad, ezért átnyergeltem az instant termékekre. Abból kétféle van (meglátásom szerint) 7 és 11 grammos. A 7 grammos felel meg két és fél deka friss élesztőnek és fél kiló liszthez való, a 11 grammost már egy kilóhoz ajánlják. Na én a kisebbet szoktam használni, és bár csak 40 deka liszthez teszem, mégis felhasználom az egész zacskót hozzá. Szóval tíz perc szünet után a robotgép dagasztóspiráljával kidolgoztatom a lisztet a csipet sóval, beleöntve az élesztős tejet és hozzáadva az olajat. Személyes meglátásom szerint ez egy kicsit tömör massza lesz, a robotgép is élénken tiltakozott az igénybevétel ellen, és még a lemondását is felajánlotta. Nem fogadtam el, ezért a tésztát tovább lazítottam tej hozzáadásával. Hólyagos állagúra kell beállítani a keménységét, ezt mindenki maga látja, mindenesetre a tej adagolásával csínján kell bánni. Ha jónak ítéljük, még fél órát kell langyos helyen keleszteni, majd gyengéden átgyúrni, kiolajozott tepsibe fektetni, és megszurkálni villával, hogy tudja, ki az úr a háznál. Erre kerül a paradicsomszósz, majd megszórom sóval és fűszerekkel. Ebből alapvetően kétfélét használok, a kedvenceim a kakukkfű és az oregánó. Utána következik a felépítmény, amit mindenki a személyes ízlésének megfelelően építhet fel, erre most sonkafélék és sajt lett helyezve. Közepesen meleg, előmelegített sütőben (kb 200 fok) 30-40 percet sűl, és már kész is...

2007. február 25., vasárnap

Politika

A mai napi mottóm (lehet, hogy éppen saját kútfőből jött, mert csak úgy az eszembe jutott.):
...A politika egy olyan szerződés kötését jelenti a vezetőinkkel, ahol az apróbetűs részeket csak a választások után ismerhetjük meg... 
Azt hiszem, ez pártállástól, logószíntől, lábak, fejek és fülek számától nem függő dolog.. Sajnos.

2007. február 23., péntek

Keresztszülő

Mindketten a nejemmel meg lettünk keresztelve. Ebből adódott az, hogy a gyereket is megkereszteltettük, gondoltuk, hogy ártani biztosan nem árt neki a dolog, igazán nagy hátránya ebből nem származik. Egyikünk sem gyakorolja a vallását, tehát tulajdonképpen hitehagyottak vagyunk, ráadásul én magával a katolikus vallással sem vagyok kibékülve, ennyi szenvedést amennyit ez a vallás okozott az embereknek a béke jegyében, alig lehet találni. Alapvetően az egyistenhittel is baj van szerintem, lévén igazából nem is egy, ráadásul több istenséggel sokkal egyszerűbben meg lehet magyarázni a világban zajló dolgokat, mint egyel, egyedül kényelmi szempontból lehet jobb az egy, de ez a mai napi tűnődésemmel kapcsolatban mellékszál. Szóval eredeti vallásom liturgiája szerint szükség van keresztszülőkre, hogyha a szülők hanyagolnák a katolikus nevelést, akkor a keresztszülők lépjenek a helyükbe és biztosítsák, hogy egyetlen báránykája se veszhessen el az egyházunknak. Szóval mi is keresztszülőket választottunk. Ilyenek nekem is és a nejemnek is vannak, bár nem sokra megyünk velük. Az ő keresztszülei már meghaltak, az enyémek élnek, igaz, hogy a földgolyó másik végében, de akkor sem törődtek velem jobban, amikor három utcányira laktak tőlünk, nem negyvenezer kilométerre. Szóval ez inkább emberfüggő. Családi 'hagyomány' volt az tehát, hogy a nagynénék, nagybácsik vállalják a keresztszülőséget. Na mi ezzel, közös megbeszélés után szakítottunk. A nemes hivatást arra kívántuk felhasználni, hogy számunkra fontos barátokat bevonhassunk a családba, ezért a nej egy jó barátnőjét kérte fel a keresztmamaságra, és én az egyik jóbarátomat/munkatársamat. A keresztmama születésétől fogva meglehetősen link személy hírében állott, az én barátomban feltétel nélkül megbíztam és úgy gondoltuk, hogy majd ellensúlyozzák egymást. Mindketten örömmel elvállalták a megbízatást. Mára az a szerencsés/szerencsétlen helyzet állt elő, hogy a 'link' keresztmama n em link a keresztgyerekével kapcsolatban,  jön hozzá és látogatja, a keresztpapa akit megbízhatónak tartottam és tűzbe tettem volna érte a kezem, még egyszer sem látta a gyereket és eltűnt mint szürke szamár a ködben. Érdekesen tudnak viselkedni az emberek egyfelől, másfelől miért van az, hogy én mindig ráfaragok az emberismeretemre? (Lehet, hogy azért, mert nincs..)

2007. február 22., csütörtök

Barátság ára

A barátságnak, mint minden másnak ára van. A kenyeret is pénzért vesszük a boltban, a csapból folyó vízért is fizetnünk kell, semmi sincsen ingyen. A barátságról, két ember kapcsolatáról (nem szexuális értelemben, hanem inkább emberiben) azt képzelné az ember, hogy egy kölcsönös érzésekre alapuló valami lehet. Olyasmi, amit mind a két ember ad és kap. Azt hiszem velem nincsen minden rendben ezügyben. Túlságosan ragaszkodom azokhoz az emberekhez, akiket megismertem, és azt feltételezem, mert jót beszélgetünk, és (látszólag) megnyílunk egymásnak, ez az érzés kölcsönös. Nem tudom, hogy nekem van-e ilyen szerencsém, vagy ilyen lett a világ, hogy vannak akiknek ez nem jelent többet mint egy olcsó csokoládé, ha éheznek. Akkor és ott jó lehet, de az ember a következő percben már el is felejti, és jó magyar szokás szerint a papírját még az utcán eldobja. Nekem ez folyamatos erőfeszítést igényel, hogy a látszatot fenntartsam, az, hogy bebeszélem magamnak, hogy biztos csak éppen nem ért rá, hogy fontosabb dolga is volt az életben, éppen lázas a gyerek, vagy a buszhoz siet, vagy sok a munkája. Ezzel remekül meg lehet az ilyen helyzeteket ideig óráig magyarázni, de időnként csüggedés vesz rajtam erőt, mert a buszok is elmennek, a gyerek se lázas mindig, és munka sem lehet annyi. Ilyenkor bevonulok a csigaházba, és várok, hátha másnak is eszébe jutok. És általában nem, soha. Ez lehangoló. Azután időnként rám jön, hogy mégiscsak szükségem van rá, és ha nem csinálom, esélyem se lesz, hogy megváltozzon, és ilyenkor újra felveszem a kesztyűt és minden megy tovább a régiben. De ezek a tüskék megmaradnak bennem örökre...

2007. február 21., szerda

Telefon

Heurékli! Ma reggel egy olyan telefont kaptam, amitől újra visszatért az életkedvem. Egy régi, kedves ismerősöm jelentkezett újra, akivel azt hittem megszakadt a kapcsolatom, de volt olyan jó és kedves, hogy gondolt rám és felhívott. Bárcsak minden ilyen flottul menne!!

Tegnap

A tegnapi horoszkópos postom kapcsán jutott eszembe, hogy milyen jó horoszkópbejegyzéseket tudnék magamnak utólag készíteni. A tegnapi napi valahogy így hangzana: - Vigyázzon a napjával, kellemetlen meglepetések érhetik a munkájával kapcsolatban. Az emberek a saját kényelmüket sokszor a barátságuk elé helyezik ebből kellemetlensége származhat. Ez a nap több türelmet igényel öntől - Most már csak ezeket a bejegyzéseket kellene valahogy időben előretranszponálni, és egész valószerű figyelmeztetéseket kaphatnék a jövőmmel kapcsolatban. Más. A tegnapi nap abból a szempontból is rendhagyóra sikeredett, hogy vacsorára főtt ételt készítettem. Általában ez nem jellemző, mert vacsorára hideget szoktunk enni, napközben mindhárman meleg ételhez jutunk, így a főtt vacsorát nem szoktuk erőltetni. Valamelyik nap a nej hazaállított egy doboz olasz tésztával és egy adag paradicsomszósszal. A Corában olasz hetek vannak, és megtetszett neki a díszes dobozban rejlő laposmetélt. Még mondja valaki, hogy a marketing nem számít! A tésztát általában magam gyúrom, jobban is szeretem, mert legalább az van benne, amit beleteszek, erre hazaállítanak azzal az olasz dobozos marketingtermékkel. Persze azt kellett megfőzni, tudtam, hogy gyöngyöt szórok a disznók elé.. A tésztához paradicsomos mártást készítettem. Ehhez kirántottam a fagyasztóból maradék húsokat, amit kiolvasztás után ledaráltam, majd olívaolajon megpirítottam. (Újabb gyöngy az, hogy csak extra szűz olívaolaj volt otthon, és az ugye kár belé, de mindenképpen ragaszkodni kell az olaszos ízekhez, ezért a napraforgóolaj eleve ki volt zárva.) A húst fűszerekkel illettem, (kakukkfű és oregánó a kedvenc két növényem került belé bőségesen) majd sóztam. Belekerült a paradicsomszósz, ami elméletileg bazsalikomos volt, bár erre utaló nyomokat nem találtam benne, viszont voltak helyette apró répadarabok a mártásban. Ezzel és némi rozéborral főztem készre. Az ízhatás elérése érdekében került még bele egy kevés cukor, mert a paradicsom önmagában is egy kicsit savanyú, illetve a rozé sem volt túl édes, és így pikánsabbá vált a mártás. A megfőzött szélesmetélttel és reszelt parmezánsajttal tálaltam fel, hétvégéről maradt ruccolás vegyessalátával együtt. Már csak egy olasz zászló hiányzott az asztalról, és az, hogy az utcán kedélyesen üvöltöző emberek hangját hozza az esti szél..

2007. február 20., kedd

Disznólkodás

Házi horoszkóptündérem minden reggel meglep egy újabb szösszenettel, egy bölcsességgel, ami keretbe hivatott foglalni a napomat. Elméletileg iránymutatást ad a napomra vonatkozóan, bár a személyes véleményem szerint valami optimista programozó ügyes kezének munkája. Általában sablonos dolgokat tartalmaz, semmi extrát vagy kiemelkedőt, és körülbelül minden napra és jegyre ugyanazt. Azzal együtt minden nap el szoktam olvasni, majd elnyújtott, 'behh' sóhajjal nyugtázom magamban a dolgot. A tegnapi nap egy kicsit más volt, mert a szokásos, ma igen nagy szerencse fog érni a munkahelyen, a szerelemben, az árokparton.. -on kívül megkaptam azt, hogy új kor hajnala, egy új év virradt ránk, a disznó évébe léptünk, a kínai horoszkóp szerint. Alapvetően, (ez gondolom az eddigiekből is kiderülhetett) nem vagyok nagy horoszkóp fan, de a kínaiak legalább letettek valamit az asztalra, mert ugye ott van a sült tészta, a tojásos rizs, a nyolckincs mártás és az édes savanyú csirke. Most az egyéb apróságokat, mint a puskapor, a porcelán, a papír és az iránytű, nyugodtan elhanyagolhatjuk. Ez a horoszkóp most azt mondta nekem, hogy az én állatjegyemnek most kifejezetten rossz éve lesz. Ez már ezen az alapon is sokkal jobban hihető, mint a naponta megkapott rózsaszínű hurráoptimizmus..

2007. február 19., hétfő

A főzés misztériuma

Szeretek főzni. Az ételkészítés számomra egy alkalom, egy lehetőség, hogy valami önállót alkothassak. Általában nálam a dolgokat a pillanatnyi hangulatom irányítja illetve szabja meg, hogy mit is csináljak. Persze van olyasmi, amit kedv ellenére is meg kell tenni, például a napi munkavégzésemet sem irányíthatja pusztán az érzésem, vagy a kedvem, de ha már választhatok a feladatok közül, akkor azt végzem el először, amihez több kedvem van. Külön kedv kell a programozáshoz, a rendszeradminisztráláshoz, de a fotózáshoz és egyéb tevékenységekhez is. A főzés talán az egyedüli olyan, amihez bár ugyanúgy szükségeltetik az indíttatás, de az szinte mindig megvan, legalábbis eddig megvolt. Jó dolog az alkotó munka, jó dolog abból a kevésből, vagy éppen sok nyersanyagból egy ehető és ízletes egészet, mondjuk egy vasárnapi ebédet előállítani. Ez így olyan mint egy áldozat a kulináris örömök oltárán, és ennek a 'vallás' felkent papjának érzem magam ilyenkor. A hétvégi menü: 'Targonyale ves' sóska, főtt krumpli, sertéssült, palacsinta.. Nyamm..

2007. február 16., péntek

Katasztrófák nyomában

Van egy jó sorozat a NatGeo-n, a címe a 'Katasztrófák nyomában'. Ez az a sorozat, aminek én rendszeresen nem látom a végét, mert az utolsó negyedórában menetrendszerű pontossággal felbukkan a nej, és átkapcsol valami másra, amit szintén nem értünk, hisz annak meg az elejét és a közepét nem láttuk. Szóval ebben a filmben megtörtént katasztrófákhoz vezető dolgok láncolatát mutatják be, az időben előrefelé haladva. Rendszerint apró dolgok szükségeltetnek, amik kapcsolódnak egymáshoz, és ha valamelyik hiányzott volna akkor éppen, elmarad az egész csapás. Na én a mai éjszakát hasonlóan katasztrofálisan éltem meg. A legszebb álmunkból az éjszaka közepén a lakásriasztónk üvöltése vert fel. Megállt bennem az ütő, idáig ilyet nem csinált, ennek valami okának kellett lennie. Természetesen rögtön az merült fel bennem, hogy valakit fogok találni a nappaliban, ha lemegyek.. A nej volt a gyorsabb ezért csodálkoztam azon, hogy többször próbáltam az eszközt kikapcsolni, de nem ment, mert már ki volt kapcsolva. Ezek után, némi szorongással telve mentem le a nappaliba, azzal a biztos tudattal, hogy valaki pofán fog csapni a sötétből. Végül kiderült, hogy csak a garázsajtót hagytuk éjszakára nyitva, és valami állat indíthatta el a mechanizmust. Órákon át nem sikerült visszaaludnom, és előállt az az állapot, hogy bár iszonyatosan álmos voltam, nem tudtam elaludni, olyan ideges voltam. Természetesen öt perc múlva befutott a távfelügyeleti járőr is, mert eddig egyszer volt téves riasztásunk, de akkor felhívtak előtte, most az elmaradt. Épp gondolkodtam azon, hogy reggel reklamálni fogok, amikor is csengettek, és mehettem le egy szál klepetyusban az utcára fekete emberekkel beszélgetni. Szóval lidérces éjszaka volt, de szerencsére igazi baj nem történt. Mint utóbb kiderült, a nej jött ki a garázsból utoljára, de elfelejtette becsukni az ajtót. Az utód is volt bent azután, de természetesnek gondolta, hogy tárva nyitva hagyjuk éjszakára az ajtót, és nem szólt, és én sem néztem meg a dolgot, mielőtt élesítettem a riasztót. A tanulságok levonva az esetből, mindenki figyelmeztetésben részesült. Csak ne lennék olyan álmos... :-(

2007. február 15., csütörtök

Kulcskérdés

A kulcskérdés szinte naponta az eszembe jut. Olyan ember vagyok, aki állandóan keresi a kulcsait. Sosem tudom, hogy éppen hol vannak, mivel midig több zsebem szokott lenni, mint kulcsom. Sajnos olyan világban élünk, ahol szükség van ezekre a kis recézett vasdarabokra, sajnos egyre nagyobb szükség. Nem mondom szívesen élnék olyan helyen, ahol nem kellenének, mert az embereknek eszükbe sem jutna a máséra gondolni. Biztos van ilyen vidék, és szoktam is ilyen helyeken járni, csak az a baj, hogy a végén mindig csörög az óra! Azon is gondolkodtam már, hogy mennyire fejlett a számítástechnika manapság és ezzel együtt még mennyi tanulnivalója van. Már várom a fejlett gépek korát, amikor egy kis gép legalább egy macska intelligenciájával fog rendelkezni és meg bírja majd ismerni a gazdáját. (Reménykedhetnék persze abban is, hogy az emberek változnak meg, de az az igazi sci-fi kategória. Azt hiszem inkább a technológia fog fejlődni, az emberi természet inkább csak vissza. ) Szóval, ha gazdafelismerő gépeink lesznek, akkor már nem lesz szükség arra a kérdésre, hogy: - Drágám, nem láttad, hova tettem a kulcsomat? - mert az autó megismer engem, ha megyek felé. Ugyanígy megismer a lakás is, és a hűtőgép is kedves szóval köszönt reggel. Esetleg még dorombolni is fog egy kicsit.. A tulajdonjog tisztázása is egyszerű lesz, csak meg kell kérdezni tőlük - Autó, ismered itt ezt az embert? De mi lesz, ha hazudik a nyavalyás? :-)))

2007. február 14., szerda

A bál

Pénteken bálban voltam. Már korábban meg akartan írni ebbéli élményemet, de mindig volt fontosabb gondolatom, ami elé tolakodott. Igazából most is lett volna, de erőnek erejével sikerült legyűrnöm, ugyanis holnap is lesz nap, (Kotkodács, minden napra egy tojás.) és addig is érik bennem egy kicsit. Lehet, hogy nemes óborként tör elő, de az is lehet, hogy hitvány lőre lesz csak, ebben az esetben másfelé fog távozni. Na szóval a bál: Utódom iskolája jótékonysági bált szervezett, amelyre idén én is elmentem. Tavaly is volt már egy ilyen, és hosszas unszolásra és nem kevés családi nyomásra döntöttem a megjelenés mellett. Utálok kiöltözni és tömegbe menni, ezért nem szeretem az olyan helyeket, ahol egyszerre fordulnak elő ezek a feltételek. A műsor egészen jó volt, a gerincét ismert emberek fellépései alkották. Az esemény élvezhetőségéből némileg levont az, hogy az első felét az ajtóban álltuk végig, mert annyira nem volt hely, de kárpótolhatott volna az a tény, hogy mellettünk járkáltak ki be, illetve parkoltak huzamosabban a 'sztárok'. (Már ha ez jelentene nekem bármit is, elvégre ugyanolyan emberek mint mi.) Szóval fellépett Sasvári Sándor (Egész jól énekelt, bár kissé túljátszotta magát.) tehetséges fiatal musicalszinészek, egy ifjú hölgy aki steppelt (Nem zoknit. :-) Azt különben is stoppolni szoktak, illetve hála a fogyasztói társadalomnak, inkább egyszerűen kidobják.) Mindenesetre nagyon jól csinálta. A táncoló talpak után az első igazi steptánc volt amit láttam, és nagyon tetszett. Ott volt Auth Csilla is, aki bár egész jó hangja van, látszólag fogalomzavarba került, mert nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy iskolában van, és azt hitte, hogy gyerekeknek ad elő és végiggügyögte az egész előadást. Semmi egyénit nem adott elő, jobbára régi magyar slágerek remixeit adta elő. Ilyesmivel persze könnyű befutni, de tagadhatatlan, hogy az adottságai megvannak a jó énekléshez. Volt egy hastáncoscsoport is, ami kellemes perceket szerzett. Ezzel kapcsolatban az alábbi észrevételeim lettek: A hastánchoz kell a has, és furcsa volt, hogy a legjobban egy hapsi csinálta. Meglepő férfiúi ambíció, ha valaki hastáncosnak megy. Szóval alapvetően kellemesen telt az este, jövőre korábban megyünk, akkor talán lesz ülőhely is..

2007. február 13., kedd

Könyvek a polcomon

A könyveim a polcon vannak. Illetve vannak könyvek a saját polcomon. Az elhelyezésük megítélés kérdése. Az általam definiált világban én ezt rendnek hívom, a feleségem káosznak. Neki csak az a rend, amit ő csinál. Igazából az sem érdekli, ha mindez az én szobámban van, ahol elméletileg én vagyok az úr. A szó, hogy úr, tényleg csak elméleti, hisz hol lehet valaki úr, ha nő van mellette? A nő olyan mint a tarack. Apró gyökereivel körbefonja az embert, és igyekszik minél nagyobb teret nyerni. Ha az ember nem harcol meg minden egyes négyzetcentiméterért, akkor rövidesen azt tapasztalja, hogy a neki tulajdonított dolgok már csak a nevükben az övéi, de semmi ráhatása nincs azokra. Én kiigazodom a saját 'káosznak' nevezett világomban, mi több szeretem is azt. A nejt mindez zavarja, hogy ő viszont nem, ezért többfrontos támadást indít. Most éppen a könyvespolc a hadszíntér. Kicsit úgy érzem magam mint Leningrád védői érezhették volna magukat, ha tél helyett közölték volna velük, hogy itt a globális felmelegedés...

2007. február 12., hétfő

Homeo(a)pátia

Véget ért a homeopátiás kúrám. Most azt hiszem, hogy egy időre biztos. Technikai KO-val nyert az allopátia. Pedig mindent megtettem érte, ez esetben még talán egy kicsit részrehajló is voltam vele, de ez is kevés volt. Nem elég úgy látszik a vágy a gyógyulásra, hanem a szerbe vetett vakhit is szükségeltetik, márpedig az nem volt, csupán meg szerettem volna gyógyulni. A kórságom lefolyásán semmi változást nem tapasztaltam, csak a gyogyó bevételkori kellemetlenségeket (negyedórával étkezés előtt, vagy utána egy órával) tapasztaltam. Ki a fene járkál kajálni stopperrel? Persze az ember mindent megtesz a bizonyításért, ezért is mondtam azt a részrehajlóságot, de azt tényleg nem írták rá a dobozra, hogy az alkalmazás feltétele a vakhit, mert akkor meg sem veszem. Az íze nem volt rossz, de ennyi pénzért márkásabb és kevésbé háklis édességet is lehet kapni, ráadásul nagyobb kiszerelésben. Az egésznek egyedül az utód örül, ugyanis elkunyerálta az apró fiolákat a 'kísérletei' számára. Szerencsére nem olyan dolgokban kísérletezik amikkel annak idején én, mert akkor a házbiztosítás aktív közreműködésére is szükség lenne, továbbá az NBH is gyakori vendég lehetne nálunk. Azt pedig nem szeretném, mert ezek a fiúk sosem törlik meg a lábukat, ha bemennek valahová...

2007. február 9., péntek

Homeo(a)pátia

Nem vagyok jó beteg. Ahelyett, hogy a kórságom minden percét élvezném, új tüneteket keresnék magamon és ezzel a körzeti orvosomat szórakoztatnám, illetve a váróban eredményesen licitálhatnék a mamik között rendezett 'ki betegebb ma' versenyben a fődíjért, az elismerő hümmögésért, ehelyett inkább zavar és szeretnék már túllenni rajta. Most bevetettem az eddig oly sikeresen mellőzött homeopátiát a dologba. Ez az a 'gyógyszer' ami manapság olyan divatos és azt kell róla tudni, hogy annál erősebb a dózis, minél nagyobb a szer hígítása. Ha úgy tetszik, eddig maximális töménységben használtam, ugyanis egyetlen mikrogramm sem fordult elő abban a vízben, amit ittam, és a logikáját követve ennek kellett volna a legnagyobb adagnak lennie. Most feladtam az elveimet egy kísérlet erejéig, és változtattam a dózison. Csökkentettem az alkalmazott szer töménységét azzal, hogy szedni kezdtem.. Most majd kiderül az őszinte, mekkora ebből a placebóhatás, ugyanis a kérdés megítélésében továbbra is szkeptikus vagyok...

2007. február 8., csütörtök

Csapás csapás hátán

Csapás csapás hátán. Összevesztem a kollégáimmal. Igazából mindig a tanári illetve vizsgabiztosi ténykedésem szúrja a szemüket, mert elég digitálisan szerepeltek. Sanyi 200%-ra teljesített, a többiek megbuktak. Szerintük a teszt volt szar, és az egész az én hibám. Ők mindent tudnak, és ez a teszt volt az oka az ő agyhiányuknak. Vali az aki viszi a prímet, neki van a legnagyobb szája, bár nem tudom, hogy mire vág fel. Régebben azt hittem, hogy a legjobb barátaim egyike, mert ilyen irányú jellemtorzulásáról nem tudtam eddig. Az élet rögtön teremtett is egy olyan helyzetet ami pont olyan volt, mint maga a teszt, és a 'nagytudásúak' nélkülem mozdulni sem tudtak. Persze utólag mondhatják, hogy nekik egyszerűbb az, ha más dolgozik helyettük, de utaltam is arra, hogy ez a helyzet többet ért mint maga a teszt, mert lám, nem tudták megoldani. Arra a kérdésre, hogy mondjanak egy olyan tesztet ami objektíven leméri a tudásukat, dacos hallgatás volt a válasz. Bizonyára én sem vagyok jó tanár, de ezek után nem is szeretnék az lenni..

Rossz közérzet

Ma betegebb vagyok mint tegnap, pedig azt hittem ennél mélyebbre nem süllyedhetek. Végül is az megnyugtató, hogy látszik a fejlődés, egyedül az előjellel vannak még problémáim. Lázam nincs, de amúgy egy influenza összes klasszikus tünetével rendelkezem. Lehet, hogy szemléltetést kellene vállalnom, bár ez ilyenkor nem is akkora szám. Egyéb gondok is hegyekben, bérelt vonali hiba, egyebek. Karcsi megsértődött először, tegnap folyamatosan üldözött, szerencsére el kellett mennem a gyereket áztatni vinni. Mára egy magyarázkodó levelet írt. Hmmm. Sanyi lenne a legalkalmasabb a feladatra ezek után, de őt viszont nem adják, mert békés igavonó, és kell a munkája. Aki jó lenne, nem lehet, aki meg jöhetne az meg nem akar. Ki érti ezt?

2007. február 7., szerda

A világ összedőlése

Tegnap egy világ dőlt össze bennem. Na jó, talán nem az egész, csak egy része, de az a része viszont teljesen. A maradékot szökőár mosta el, most a sóra várok, hogy felszánthassam és bevethessem vele. Tegnap tanárosat játszottam. Ez egy folyamat része itt a cégnél, mivel a jelenlegi beosztásom szerint SPOF státuszban vagyok. Ezért felkértek arra, hogy keressem meg a helyettesemet és tanítsam is be, illetve próbáljam a szerepemet megosztani másokkal. Ez persze kétélű dolog, mert addig jó az ember amíg más nem tudja ellátni a munkáját, ennek viszont az lehet a hátránya, hogy nincsen igazán szabadnapja, mert mindig kereshetik. Én ebből főleg az utóbbit élvezhettem, ezért üdvözöltem pozitívan a főnökség törekvését a helyetteskeresésre. A helyettes végül is nem az utód, így ez megnyugtató lehet. Szóval oktatom a saját kollégáimat. Már tartottam pár előadást és elhatároztam, hogy vizsgával teszem emlékezetessé a dolgot. Végül is emlékezetes lett a dolog, főleg nekem. Mert mit várhatok az átlagos felhasználóktól, ha a saját kollégáim ennyire hülyék? Kiábrándító! Úgy gondolom én mindent megtettem, de ilyen fokú érdektelenséggel nem tudok harcolni. A mai napig azt hittem, hogy a helyettesem is megvan, egy agilisnek kinéző srác - Karcsi. Ő a kezdetben nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, mert látszólag érdekelte a dolog. De mára kiderült, hogy csak látszólag. Szinte ő írta a legrosszabb tesztet a többiek közül. Azt az embert viszont, akit annak idején nem tartottam alkalmasnak, mert kicsit lassú volt és értetlennek tűnt, alaposan félreismertem. Sanyi - nevezzük eképp - alaposan rácáfolt a saját skatulyájára, mert nem száz , hanem kétszáz százalékos dolgozatot írt, egyetlenként az egész csapatban. Duplán fáj a csalódás, két igen nagy hibát is vétettem Karcsi illetve Sanyi személyében. Főleg az utóbbi rossz igazán..

2007. február 6., kedd

Kórság

Tegnap óta titkos féreg foga rág. Ahogy beértem a munkahelyemre, elkezdődött bennem valami, amit nem egyértelműen pozitív élményként élek meg. A gyermeki önzetlenség iskolapéldájával állok szemben, amikor is mi mindent megadunk az utódunknak, ami emberileg lehetséges, és ezt úgy hálálja meg a kis pimasz, hogy mindenféle, rendkívül virulens kórságot ragaszt ránk, ami manapság egy általános iskola, sötét, titkos bugyraiban tenyészni tud. Ez a szülői sors azt hiszem, mert valószínűleg mi is pont ezt csináltuk a szüleinkkel. Tulajdonképpen a generáció bosszújaként is felfogható, amin mindenki átesik, aki nem vonul el a Sziklás hegységbe remetének. Ott viszont felfalhatják a medvék. Hiába, minden foglalkozásnak megvannak a maga veszélyei, szülőnek se egyszerű lenni, de a remeték élete sem felhőtlen. Ezért ha megnövök, inkább medve leszek...

2007. február 5., hétfő

Családi ünnepek

A hétvégén kiterjedt és összevont családi ünnepségek voltak. A sort rögtön a szombati ebéd kezdte, ahol is az (szinte) egész családot ebédre láttuk vendégül.  Én főztem, a menü palócgulyásból és buktából állt. Már reggel hétkor hozzákezdtem az elkészítéshez, amúgy sem tudok mostanság rendesen aludni, meg hát a mostani kihívás, és felelősség sem hagyott pihenni, hogy délre készen kellene lenni, mert tisztességes magyar ember délben, a harangszókor ül le az asztalhoz.  Persze életem párja fél tizenegyig húzta a lóbőrt (szegény állat majdnem belepusztult - hogy Boris Vian-i hasonlattal éljek) azután, látva, hogy rögtön dél lesz, és jönnek a vendégek, hisztériás rohamot kapott, ami nem használt a közérzetemnek. De a kaja végül is kész lett - palócgulyás készült, és az a bizonyos bukta. Dupla adagot készítettem - egy kiló lisztből, két adagban kellett megkeleszteni, és kinyújtani is - de így is alig maradt belőle másnapra. Igaz, nem lettünk tisztességesek, mert csak egy órakor ültünk asztalhoz. Nem vettem figyelembe, hogy a bukta másfél óráig kel. Teljesen olyan, mint a feleségem. :-)
Szóval az ünneppel kapcsolatban az alábbiakat vontam le, mint életem főbb tanulságait:
-Ha el akarsz készülni, idejében hozzá kell fognod. Döntsed el, hogy alszol, vagy vendégül látsz, a kettő együtt nem megy.
-A hiszti nem vezet semmire. Csak idegesek leszünk mindketten, és az senkinek sem jó.
-Az ajándéknak nem az értéke számít, hanem az, hogy ki- és hogyan adja. Most szombaton például beértem volna egy kis nyugalommal. A kicsi néha sokkal több mint a nagy..
-Végre kiderült, hogy kik azok, akikre lehet számítani és kik azok akikre nem. Akik akartak megtaláltak, a többieket talán nem kellene erőltetnem..
-Kell egy nagyobb tepsi és egy plusz robotgép. Az élet értelmetlennek tűnik ezek nélkül.

2007. február 2., péntek

Lélekölő

Továbbra sem tudom megérteni ezt a lélek dolgot. Egész egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy az embernek legyen különálló lelke és teste. Legyen egy olyan valami, ami x év együttélés után szögre akasztja a testet, azt mondja, hogy 'jónapot' és eltűnik a balfenéken. Persze ez egy nagyon jó magyarázat arra, hogy tulajdonképpen nincsen sok értelme az életünknek azon kívül, hogy a génjeinket továbbörökítjük. Nem termelünk egyetemes értékeket, semmi olyasmit, amit előtt egy nem ember is fejet hajtana. Sőt, ezt a lélek dolgot is inkább arra használjuk, hogy nyugodt szívvel és lelkiismeretfurdalás nélkül tudjunk olyan állatokat gyilkolni, akiknek szerintünk még lelke sincs. Bizonyos nekünk tetsző kedvenceknek persze adunk lelket, ezek legyilkolása amúgy is bűn, de mondjuk egy vakondok, vagy egy egyszerű mezei egér könnyedén és mindenféle skrupulus nélkül agyoncsapható a szeneslapáttal, hisz még lelke sincs. Önző lény az ember. A lélek kiváltságát csak a szeretteinek osztogatja és igazából nem is akar megbizonyosodni arról, létezik-e ez az amúgy eléggé megfoghatatlan dolog, és azon az alapon, ahogy mi létezünk, jár-e mindenkinek. Szerintem kellene járnia..

2007. február 1., csütörtök

Takaró

Addig kell nyújtózni, amíg az a bizonyos takaró ér. Régi igazság sajnos. Most én is szembekerültem ezzel a problémával. Van takaróm és lábam is, de mindig a kilógás határán van. Nem élek rosszul az tény. Van jó állásom és van jó fizetésem, igazából okom se lehetne a panaszra, mert vannak akik a feléből tartanak fenn nagyobb családot mint én. De az ember (legalábbis én, mert nagyvonalúan a gerinces főemlősök közé sorolom magam) igényei valahogy mindig kitöltik a rendelkezésre álló mozgásterét, így mindig előállhat az a helyzet, hogy sosem elég az ami van. Ez lehet áldás is és átok is. Most éppen az utóbbi, mert a tegnapi nap egy kollégám hozott egy pici számítógépet, ami nagyon megtetszett (Akkorka mint két vekni formakenyér, és minden benne van ami kell) Ma reggel megpróbáltam az asszony torkán lenyomni (persze képletesen, mert ilyet se nővel, se géppel amúgy nem tennék) de le lett pisilve a lángeszem, hogy ezt nem engedhetjük meg. A nejnek amúgy is kétoldali hidegrázása lesz mindentől ami szilíciumot tartalmaz, mert meglátja a szememben a furcsa felcsillanó fényt..