2006. november 30., csütörtök

Igénytelenség

Be kell vallanom igénytelen vagyok. Noha eddig én ezt másképp tudtam, tegnap este rá kellett döbbennem a fájó igazságra. Erre a következtetésre nem saját kútfőből jöttem rá, hanem az 'őrmesterem' mondta el nekem, mintegy konklúzióként. Ezúton üzenném az utókornak, illetve küldeném ebbe a kis időkapszulába zárva az emberiség (itt szerényen magamra is gondoltam.) egyik újkori felfedezését. Az emberi igénytelenség úgy kerülhető el többek között, ha lapra szerelt bútorok esetén már a szerelés előtt eltávolítjuk azokat a címkéket, amiket amúgy a szerelés után is le lehet venni, de azt már tudom, hogy úgy az igénytelenség gyarló és megbocsájthatatlan bűnébe esünk.

Katonaság

Életem egyik kedvenc mondata még gimnáziumban hangzott el, sorozáson. Akkoriban ez jó buli volt, mert bár próbáltak szívatni, remek alkalmat jelentett a lógásra és egy ilyen lehetőséget bűn nem kihasználni. A kedvencet a sorozóbizottság mondta ki  ebben a formában: 'Az ön szolgálatára a Magyar Néphadsereg nem tart igényt!'  - Ott próbáltam keserves arcot vágni, de gondolom nagyon látszott, hogy nem megy.  Mindenesetre madarat lehetett volna fogatni velem akkortájt. Azután jött a nagybetűs ÉLET, ahol a saját bőrömön kellett megtanulnom azt, amit a  kevésbé szerencsések (Akik szolgálhatták a néphadsereget.) kész 'tanfolyam' formájában kaptak meg. Nekem a házasság intézménye kellett ahhoz, hogy megtanuljam, hogy a feljebbvaló minden szava parancs, az ajánlások kvázi utasításként értelmezendők, és parancsot nem tagadunk meg, mert szaporodik. Akkor most végül is ki is a szerencsés?

2006. november 29., szerda

Lávalámpa

Régi vágyam vált valóra tegnap. Minden rosszban van valami jó, a tegnapi vásárlásban az, hogy találtam végre a törökbálinti Kikában (Nem teljesen értem azt a kereskedelempolitikai elvet, ami a puszta közepén, a semmi határán nagyáruházat épít, ugyanis teljesen üres volt. Megjegyzem a Kikások így se hasonultak meg magukkal, mert kb hasonlóan 'gyors' volt a kiszolgálás. De ha ez jó nekik, akkor nekem miért fájjon?) egy pofás, és ár érték arányban tökéletes lávalámpát. Alaposan le volt értékelve, negyedáron adták, és így került ezer forintba, nagyjából. Annyit szerintem meg is ér, mert alapvetően szép, és számomra a természet törvényeit szimbolizálja a nappaliban. Jóleső érzés nézni azt a piros színű trutymót, amint méltóságteljesen kavarog, illetve fel és alá mozog az üvegben. Meditációra is alkalmas, tökéletes figyelemlekötő, sosem ismétlődik ugyanaz, mindig más és más alakzatok szakadnak ki a forró anyagból, hogy felemelkedjenek, feljussanak a csúcsra, majd visszaereszkedjenek oda, ahonnan jöttek. Kicsit maga az ember jut róla eszembe, ahogy megszületik a semmiből, felemelkedik, lehanyatlik, majd semmivé lesz..

2006. november 28., kedd

Atyai tanács

Ez egy atyai tanács fiúgyermekek részére, bár vannak elképzeléseim a hasznosulásával kapcsolatban. Mindezt saját példámból tudom, mert annak idején én is hasonlóan vélekedtem a dologról - beszélj csak vén hülye, én úgysem követem el ugyanazokat a hibákat, mert én győztesnek születtem - aztán persze elkövettem őket. Hova is jutna a világ, ha nem kellene mindent előröl kezdeni, ha a gyerekek elhinnék, hogy a tűz forró és nem kellene ezt mindenkinek kipróbálni személyesen. Persze a kíváncsiskodás vitte előre a világot, ha mindenki mindent elhinne, akkor még mindig ott tartanánk, hogy a föld lapos és körülötte kering a nap. De itt nem is a mindent kritika nélküli elfogadásról beszélek, hanem a hibákról, amit az ember elkövethet az életében. Fiam! Egy kapcsolatban élni kötöttségek hosszú sorát jelenti, és az már késő, ha akkor veszed észre, hogy a zasszony szombat esténként eltűnik, a seprű meg ki van ülve középen. Az első randira tegyél  be mindig az óvszer mellé egy darab mágnest is. Jól fog jönni. Ha ragad az orrára akkor pedig fuss ahogy bírsz..

2006. november 27., hétfő

Konferencia

Pénteken konferencián voltam. A Linux Magyarországi Egyesülete megrendezte ez évi rendes szakmai konferenciáját. Nagy várakozással érkeztem, és kissé csalódottan távoztam a nap végén. Úgy vélem magával a szakmaisággal nincsen baj, az előadások kevés kivételtől eltekintve jó színvonalúak voltak. Persze én pont beleválasztottam egybe, ami nem annyira, de ez az én személyes tragédiám. :-) Pedig a címe nagyon érdekesnek tűnt, de az előadó felkészültségével lehetett a baj, mert ilyen eddig csak Microsoft tanfolyamon volt velem, hogy látványosan elaludtam az előadás közepén és a zárszóra ébredtem fel. Hiába, időzíteni még tudok, ez a huzamos ingázás eredménye lehet. Szóval összességében szakmailag négyes fölé, szervezésileg kettes alá. Azzal együtt mindenkinek javaslom a jövő évit, ennél már csak jobb lehet..

2006. november 24., péntek

Bohóc

A gyermek tegnap cirkuszban volt az iskolával. Évente többször elviszik őket, és ilyenkor mindig örömmel számol be arról, hogy milyen jól szórakozott. Voltak bohócok is! Mulatságos volt, elesett, hasba rúgták, stb.. Erről jutott eszembe, hogy nem szeretek cirkuszba járni, és pont a bohócok miatt nem. Lehet, hogy egyedül vagyok a nézőtéren ezzel, de én inkább sajnálom a szerencsétlent. Beleérzem magam a helyzetébe, ő végül is egy jámbor, együgyű fickó, aki rettentő naivsággal áll szembe az élettel és ebből mindig baja származik. Ha segíteni próbál valakinek, akkor elgáncsolják, rátaposnak, fellökik, esetleg hasba rúgják. Ilyenkor az jut eszembe, hogy a hasba rúgás az bizony fáj. Pedig kívülről mindig olyan viccesnek hat, ha valaki puffanva elesik, az egész aréna egy emberként nevet rajta, engem meg a gondolat kerülget, hogy oda kellene menni, felsegíteni. De tudom, hogy ez a só része, mi már csak ilyenek vagyunk. Én meg nem szeretnék ünneprontó lenni.

2006. november 23., csütörtök

Mindennapi függőségek

Mindenki függ valamitől. A függőségek társadalmi megítélése vegyes, attól függ, ki milyen 'kárt' tesz a szenvedélyével a társadalomnak. Szerencsére nekem nincs egyelőre társadalmilag negatív megítélésű szenvedélyem. Nem iszom, nem dohányzom, nem kábítószerezem. Régebben órafüggő voltam. A csuklómon rajta kellett, hogy legyen az óra, igényeltem az érintését, hiányzott, ha nem volt rajtam. Egy orosz nyelvóra elviselhetetlen kínt jelentett óra nélkül, mindenképpen tudnom kellett, hogy még hány percet vesz el az életemből valami olyasmi, amit akkoriban a leginkább gyűlöltem. Azóta már nem hordok órát, teljesen hozzászoktam az érzés hiányához, sőt, most, hogy nem kötelező, akár még oroszul is megtanulnék, hiszen ott Oroszországban is rengeteg érdekes ember élhet, és jó lenne velük beszélgetni. Így változik a világ és változunk benne mi is..

2006. november 22., szerda

Gépek lelke

Vajon van-e lelkük a gépeknek? Vagy ha valaki egy gépet tart, saját lelkének egy részét kapja vissza tőle? Az első autóm, amit igazán a magaménak mondhattam, például kifejezetten szeretett engem, és én is szerettem őt. Sehol nem hagyott ott, mindenhonnan haza tudtam jönni vele, noha anyámat több ízben otthagyta. Őt nem állhatta. Olyankor lementem hozzá, beültem és hazajöttem vele. Anyám autója viszont engem nem szeretett. Változatos helyeken hagyott ott mindenféle előjelek nélkül, éppen ezért feszült volt a viszony kettőnk között, pedig igyekeztem neki is a legjobbat nyújtani. Mostani autómmal jól kijövök. Eddig megbízható és hálás gépnek bizonyult. Egy ismerős szerint ha egy kocsinak lelke kezd lenni, az a legjobb jel arra, hogy ideje eladni és venni egy újat. Én szeretem a lélekkel megáldott dolgokat, ha úgy állnak hozzám, ahogy én hozzájuk. Valahogy emberibbé teszik a világot.

2006. november 21., kedd

Közlöködés

Kezd elegem lenni a közlekedésnek nevezett káosztevékenységből. Az embereket láthatóan bátorítja az, hogy önnön fémdobozaik végre kitinpáncélként fedik a puha testüket. Ehhez mérten nyomulnak, és borzolják normálisan viselkedő embertársaik idegeit. Ma be kellett vinnem az utódot iskolába, és az úton megint elment a kedvem az egész budapesti közlekedéstől. Igazából az sem tetszik, hogy emberek a benzinkúton keresztül előznek, hogy 3 méterrel előbb állhassanak az amúgy álló kocsisorban, dehogy mindeközben egy önjelölt szervdonor még a benzinkúton keresztül előző állampolgárokat is elkezdje előzni, ez a mai nap csúcsa. Ilyenkor egyre jobban erősödik bennem egy érzés, ami egy olyan helyre csábít mint mondjuk Sealand. Ez egy apró légvédelmi platform, valahol a La Manche csatornában, ami kikiáltotta a függetlenségét, és önálló államként működik. A világon sehol sem ismerik el, saját pénzét és útlevelét sehol sem tekintik érvényesnek, de ez őket szemmel láthatóan nem zavarja. Aki mégis túl sokat kellemetlenkedne arra lőnek. Az ilyen helyen nem gond a közlekedés, és tényleg csak azok vannak ott, akik gondolom jól kijönnek egymással. Nincs más, csak a nagy víz és néha pár vadmadár. Ott az élet kellemes, mondhatni, SIRÁLY! :-)

2006. november 20., hétfő

Ptolemaiosz kapuja

Végre megjelent a könyv, amit annyira vártam. Jonathan Stroud - Ptolemaiosz kapuja, a Bartimaeus trilógia utolsó kötete. A trilógia igazából egy mese, egy fikció, ami nagyon szórakoztató, bár inkább talán felnőtteknek szól, mint gyerekeknek. Az alap kiindulási pont London, ahol varázslók élnek és ők irányítják a világot, ők az uralkodó réteg. A varázslók, szolgákat, igába kényszerített dzsinneket használnak a céljaik eléréséhez, a hatalom megtartásához, miközben egymással is hatalmi harcokat vívnak. Ebbe a világba csöppen bele az ifjú Nathaniel, aki egy gyermekkori botlása miatt egy dzsinnel karöltve küzd az életbenmaradásért. Ez az első kötet rövid tartalma. Egy kicsit Harry Potteres utánérzése lesz az embernek, ha a kezébe veszi a könyvet, de ez pár lap után el is múlik, igazából azon kívül, hogy mind a két mű varázslókról szól, nem sok közös momentum van bennük. A második kötetben Nathaniel már fiatal, erejét próbálgató varázsló, aki a könyv végére igyekszik megutáltatni magát az olvasóval, és ez többnyire sikerül is neki. A második kötet éppen ezért nem is olyan izgalmas és szórakoztató, mint az első. A harmadik részben az ifjú már kész varázsló, aki a kormány egyik minisztere lesz és a szembesülés a való élettel úgy tűnik végre embert farag belőle és beszáll London (és a világ) megmentésébe. Nagyon izgalmas, letehetetlen szórakoztató olvasmány mindazoknak, akik szeretik még a mesét. Őszintén ajánlhatom.

2006. november 17., péntek

Reklámzabálók

Közeledik a 'Reklámzabálók éjszakája'. Legalábbis hirdetik, reklámozzák. Ugyanis az esemény még nem érte el a jó bor kategóriáját (ha rajtam múlna soha nem is tenné), manapság mindennek kell a cégér. Érdekes, amikor a reklámok reklámját nézi az ember a tévében, főleg akkor, amikor már magát a reklámot sem szeretem. Átlagos szerény és szürke kispolgárnak tartom magam, aki az igényes vagy éppen igénytelen tömegszórakoztatás kedvéért nézek esténként (vagy esetenként :-) ) tévét és nagyon nem hiányoznak azok a rövid betétek, amik arról tájékoztatnak, hogy végre itt az új, a forradalmi, ami majd megoldja. Mert nem oldja meg. Igazából már azokat sem oldja meg mindig, amiket maga okoz. Szóval mindenki tudja, hogy a reklámok hazugságokra építenek. Ez egy modern ipari sport, ami arról szól, ki tud nagyobbat és hihetőbbet hazudni, és a verseny díja maga a fogyasztó, illetve eredményhirdetésre a kereskedelmi cégek különféle statisztikáinak vezetői üléseken történő felolvasásán, a piaci részesedés elemzésekor kerül sor. Szóval ezt mindenki tudja, vagy legalább érzi. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) összegyűlhet egy kongresszusi központnyi ember, hogy egy napon át önként sorvassza az agyát? Beteg világban élünk..

2006. november 16., csütörtök

Nők

Ha életünk sója a gyermek, akkor a nő vajon mi? Talán borsa, vagy inkább erőspaprikája.. Amit ugye ha megeszünk kellemesen csíp, de ez az érzés később és máshol is szokott jelentkezni, amit az ember viszont már inkább kihagyna. Na ez jut eszembe a nőkről. Jó, jó persze, de én nem ilyen lovat akartam kéremszépen! Ma meg lettem szólva, hogy álmomban forgolódom és ez zavarta a nejt az alvásban, miattam nem tudta kipihenni magát. Sőt, ezért ő bocsánatkérést is várt volna, ami előtt én értetlenül álltam, hiszen az egészről úgy érzem nem tehettem, hiszen éppen aludtam. Ha netalán ő is azzal foglalkozott volna, és nem engem figyel, hogy mit csinálok alvás közben, akkor sokkal egyszerűbb lett volna az élete. Tegnap előtt én álmodtam arról, hogy titokban szült nekem egy gyereket és nem is szólt róla, sőt egyedül nevezte el. Na azért ő nem kért bocsánatot, pedig kb ugyanolyan jogalapom lett volna elvárni.. Azzal együtt álságos dolognak tartom a bocsánatkéréseket, mert csak akkor van értelmük, ha olyan dologért kér az ember bocsánatot, amit a következő alkalommal már igyekszik elkerülni. Például azzal, hogy odafigyel. De hogy lehet odafigyelni arra, hogy álmomban ne forgolódjak? Női agyvelő.. (A.E. Bizottság)

2006. november 15., szerda

Az élet sója

Az élet sója maga a gyermek. Nagyon jó érzés, ha az embernek gyereke van. A kínai filozófia ismerete után már mindenkinek világos az, hogy minden rosszban van valami jó és minden jóban is van rossz. Gyerek dolgában, ami persze nagyon jó, az aprócska rossz az, megnő és hogy utódhoz feleség által jut többnyire a férfi, de kényelmetlenségeket minden jóért kénytelen elviselni az ember..

2006. november 14., kedd

Szakma

Azon gondolkodtam, hogy van egy szakmám, aminek magam sem látom a jövőjét. Pár homokszem és aranyhuzal az egész, aminek értelmet próbálok adni, hogy helyettem dolgozzanak. Egy olyan munkát végzek, ami ötven évvel ezelőtt még nem igazán létezett és csak addig tart amíg van áram, anélkül nem sokat ér. Saját dédapámnak már el sem tudnám magyarázni mit csinálok nap mint nap, egy századeleji vagy netalán középkori ember szemében pedig egyáltalán nem végeznék értelmes munkát, sőt az utóbbi korban talán meg is égetnének érte kicsit máglyán, vagy legalábbis ördögűzést alkalmaznának, ha másért nem, a biztonság kedvéért. A gépek tőlünk függnek és mi is a gépektől. Nagyon összenőttünk, a szerves életünk részévé vált, mindazonáltal az ember elveszítette az életben maradás képességét, vagy legalábbis szünetelteti ezen tudás birtoklását, és ez némileg zavar. Bár tudom, hogy az államalkotó rovarok is életképtelenek egyedül magukban, de úgy gondolom, hogy az embereket elkényelmesítette a technika, el felejtették az alapvető életbenmaradási képességeiket, helyette új dolgokat, székben ülve, kényelmesen végezhető tevékenységeket találtak ki maguknak, ami a természet szemében nem sokat ér. Szeretem ezt a munkát amit végzek, de ez zavar egy kicsit benne ez.

2006. november 13., hétfő

Elk.rtuk

Igen, én is. Elk.rtam. Szombaton egy rutinfeladat végrehajtása során alaposan elrontottam egy teljesen hülye és egyszerű dolgot a figyelmetlenségemmel és a gyorsaságommal, ami az amúgy félórás munkát a végtelenségig nyújtotta ki. Egészen vasárnap hajnali fél kettőig dolgoztam rajta, majd még vasárnap otthonról is.. Iszonyatosan mérges vagyok/voltam magamra. Fel tudnék robbanni..

2006. november 11., szombat

Murphy

Azon töprengek, hogy jobb lenne-e a világ, ha Murphy-t baleset érte volna-e gyerekkorában. A gravitációt is Newton óta ismerjük, és lám lám, mennyi kellemetlenséget okozott ez nekünk azóta. Sajnos Murphy törvényei is fájdalmasan működőképesek, pénteken a világ legszebb és legharmonikusabb oldalasát az előttem álló vásárolta meg. Murphy monnyon le!

2006. november 10., péntek

Tanárok szerencséje

Szerencséje van a tanároknak. Illetve bizonyos helyeken szerencséjük van, talán ott, ahol az átlagos iq nagyobb mint amit a mezőn a nyáj képvisel, vagy ahol az emberek úgy szocializálódtak, hogy a véleménynyilvánítás egyetlen módja nem az, ha valakit furkósbottal össze-vissza verünk és vasvellával jól megszurkáljuk utána. Szóval ez egy meglehetős előny. Illetve az ember sosem tudhatja, hogy mikor találkozik össze egy olyan emberrel, aki másképp nevelkedett és az előbbi konfliktuskezelési metódust ismeri, de ez legyen a tanárok rizikója. Kultúrember , ha a tanár tanítja a kölkét, persze elnézi a oktató mindenféle dilijét, mert ha (jogosan) kiüvöltözöm magam, én ugyan hazamegyek, de a kölkömet egy életre elvágtam nála, és az nem jó. Egyetlen megoldás lenne az, hogy azután gorombítom le, miután a gyerek már elment tőle, de  nem ér annyit a dolog, hogy foglalkozzam vele. Na és az apropó, ami miatt ezt a hosszú bevezetőt írtam: Iskolai feladat volt, hogy lepréselt falevelet kellett vinni másnapra rajzórára. Itt némi ellentmondás feszül (De ez a jelek szerint nem zavart senkit, illetve minket szülőket igen, de az kit érdekel)  mert egyetlen éjszaka alatt azok a rusnya levelek nem hajlandóak tökéletesen lepréselődni. Nem baj, a feladat az feladat, megoldottuk. A kölök az elsők között vitt be egy egész doboz egy éjszakán át nyomorgatott levelet. Viszont csak ő volt olyan szorgos, a többiek csak módjával. A másnapi rajzóra persze érdeklődés és nyersanyag hiányában elmaradt, mert egy csomóan nem vittek be semmit. Heteken át ki volt írva a táblára, hogy ki az aki még nem hozott anyagot. Aztán felvirradt a nagy nap, végre (majdnem) mindenki betántorgott levelekkel (Ugyanis ilyenkor ősszel nagyon nehéz ám levélhez jutni, sorállás van, és ott a csúf száraz levél maffia is, de tényleg! )  és  kezdődhetett az alkotó tevékenység. Addigra viszont a kölök két hete bevitt leveleinek a széle felpöndörödött, minekutána a gyermek a tanártól karót kapott (szerencse , hogy nincs osztályozás, most nem azt mondják, hogy karó, egyes, megbuktál - leülhetsz, hanem, hogy 'fejlesztésre szorul' ami ugyanaz jelenti és ugyanolyan érzés is.) mint az a gyerek is, aki két hét után sem volt képes 1 db száraz levelet becipelni az órára. A tanár szerint ő nem tehetett mást. Ezek után persze szólt, hogy menjek be és ragasszam meg a fogasokat és hazaküldte a csengőcskéjét, hogy ragasszuk meg neki, mert ő képtelen rá.  (Az ominózus csengőt végül a gyerek ragasztotta meg idehaza - ez jellemzi a feladat bonyolultságát.) Ezek után gondoltam rá, hogy a tanár is megérdemelné a beírást az ellenőrzőjébe, hogy 'fejlesztésre szorul', de hát ilyenkor jön az, hogy nem tolok ki a saját véremmel. Viszont nosztalgiával gondolok a vidékre, ahol legelészik a nyáj, fákon terem a bunkó, és bizonyos problémákat sokkal letisztultabban oldanak meg..

2006. november 9., csütörtök

Bizonytalanság

Olyan bizonytalan vagyok! Vagy mégse? - Ez az örök kérdés, ami rám nyomja a bélyegét mostanában. Bizonytalan vagyok a saját sorsomban, a családi életemben, a munkám jövőjében. Ez egy kiszámíthatatlan világ sajnos. Miután elolvastam Morita Akio - Made in Sony című könyvét, én is olyan japán típusú vállalatnál szerettem volna dolgozni világ életemben mint pl a Sony. Ahova fiatalon belépnek a beosztottak és nyugdíjasként távoznak és egy eredményes és szakmai sikerektől sem mentes életpálya áll mögöttük, mire nyugállományba vonulnak. Eddig igyekeztem száz százalékig lojális lenni a cégekhez, ahol dolgoztam, de ez a mai világ nem erről szól. Eddig az arány 1:1 Egy cégnek nem kellettem tíz év munka után, a másik pedig úgy érzem, hogy visszaélt a dolgozói lojalitásával. Mi is eldobhatók lettünk mint egy műanyagborotva. Nem az ember számít már, hanem az ember által megtermelt érték illetve van ahol az sem, és ez bizonytalanná teszi az egész jövőt. Ha az nem akarunk beleőrülni abba, hogy mikor tesznek ki az utcára minden előjel nélkül (ahogy az asztalos is felvesz egy másik szerszámot és leteszi ami a kezében van.) akkor kialakítunk egy olyan életstílust, hogy napról napra élünk, nem törődve azzal, hogy mi lesz holnap. Magamon veszem észre, hogy nem érdekel már, hogy mi lesz holnap, a jövő héten. Ez a fajta gondolkodás beleszivárog a családi életbe is, és ez nem jó.

2006. november 8., szerda

Szerda

Szokásos heti morgásom következik. A 'demokraták' akik annyira szívükön viselik a sorsomat, ma újra tiltakoztak azzal, hogy elfoglalták a 2/A főút egy sávját, hosszú tétlenségre kárhoztatva a munkába járókat. Azért kíváncsi lennék arra, hogy mikor esik le a tantusz nekik, hogy a tiltakozásnak ez a fajtája nem érheti el azt a célt, amit gondoltak, maximum csak azt, hogy megutáltatják magukat a néppel. Igazából a kormányt nem érdekli az. hogy az ország egyik fele szívatja a másikat, a Kossuth tér már üres, nekik nem gond a munkába járás, más meg oldja meg ahogy tudja. Gyarló ember létemre engem sem szokott érdekelni, ha Taktaharkányban, Pókaszepetken vagy esetleg Bázakerettyén tiltakozásként félpályás lezárást tartanak. Esetleg most, hogy a magam bőrén tapasztalom, átfut rajtam a szánalom érzése a dugóban veszteglő embertársaimért, illetve mélységes megvetéssel gondolok azokra a sötét és korlátolt erőkre, akik a demokratikus jogaikat a másik ember szívatására használják. De a kormányt már nem kapcsolom ezzel össze, és ezzel más is így lehet. Reménykedem, hogy egyszer véget ér a sötétség kora és ezek az emberek is megvilágosodnak. Esetleg ágynak dönti őket a nátha, a logikájukat követve végül is a cél szempontjából az eszköz nem számít. Mindenesetre a demokrácia egyik alappillére a szólás szabadsága ezért pár egyezményes nemzetközi jellel a tudtukra adtam, hogy mit gondolok róluk. De nem vagyok büszke ettől magamra, és ők ezt viszont biztosan nem értették meg. :-(

2006. november 7., kedd

Emlékezés

Ma november hetedike van. Sokaknak, hozzám hasonlóan emlékei vannak erről a napról, sokaknak ez a nap csak egy csúnya (esetleg szép?) novemberi nap, egy a sok közül. Nekem a gyerekkorom egy része volt, ha számvetést készítek, akkor az jön ki, hogy majdnem a fél életem annak a jegyében telt el, hogy ez a nap egy ünnep volt. Ünnepeltünk valamit, egy olyan eszmerendszert, ami mára magasztos gondolatból alpári szitokszó lett, és akire ilyet mondanak, az minimum vért kíván. Ilyenkor fel kellett öltözni tisztességesen (illetve amikor gimnazisták voltunk, akkor már kevésbé tisztességesen - volt is miatta balhé, de a fiatalság mindig lázad.) fehér ing, és sötét alj, és jó idő esetén az emlékműnél, rossz idő esetén az iskolai tornateremben volt megemlékezés, Aurórával és forradalmárokkal, mindennel, ahogy kell. Persze az ünnepség nem az ünnepen volt, lévén az tanítási és munkaszüneti nap volt. De még mindig az emlékeimben élnek a műsorok, a fülledt tornatermekben, ahol a gyerekek rendre ájultak halomra, miközben az ünnepi előadást 'élveztük' végig. Még mindig tudom a szovjet himnuszt és az internacionálét, amik rendszeres záró- és nyitóakkordjai voltak az eseménynek. Azóta persze ezeknek leáldozott, a fiamnak például fogalma sincs a mai napról és ez talán így is van jól. Ő már csak a március tizenötödikei ünnepen tud halomra ájulni a többiekkel. Az Aurórát azóta gondolom eladták ócskavasnak. 'Sic transit gloria mundi...'

2006. november 6., hétfő

Állatok

Tegnap volt egy érdekes film az egyik természetfilm csatornán. Emberekről szólt, akik inkább állatok lettek volna, és éppen ezért átalakították a testüket, hogy minél jobban hasonlítsanak a kedvencükre. Volt farkas, tigris, macska és leopárd is. Meglepő, hogy emberek mit meg nem tesznek azért, hogy ne tekintsék őket embernek és egyesek pedig azért küzdenek, hogy végre emberszámba vegyék őket. Én a magam részéről azt gondolom, hogy mi emberek ugyanúgy az élővilág részei vagyunk, egyetlen faj a többi sokezer közül, és egyáltalán nem tesz jót az egónknak az, hogy kiemeljük magunkat az állatvilágból és természeten kívülinek tekintjük magunkat. Desmond Morris óta tudhatjuk (Csupasz majom, Emberállat, Állati jogok szerződése, stb..) hogy akármennyire is felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat  ez nincsen így, és békében kellene élnünk a természettel és el kell fogadnunk a törvényeit.

2006. november 3., péntek

Mindennapi mazochizmus

A férfiak szeretnek szenvedni, legalábbis magamon ezt vélem felfedezni, főleg miután megnősültem. Bár valakitől azt hallottam, hogy egy férfi akár megnősül, akár nem, tíz év múlva meg fogja bánni. Hiába, a nép között még élnek nagy gondolkodók, ezt a tézis magam is igazolva látom. Vannak dolgok, amikre ha nővel élsz együtt sosem leszel képes. Pl arra is, hogy felbiciklizzél a K2 tetejére úszónadrágban, vagy pedig, hogy odaérjél valahova pontosan. Ahhoz ugyanis időben el kell indulni. Az pedig lehetetlen egy nő számára. A nő és a pontosság egymást kölcsönösen kizáró fogalom, a kettő nem létezhet egyazon univerzumban. Csak a csigákat sajnálom. Ők ugyanis hímnősek, tehát saját férfifelük a női felükkel él együtt, így el sem tudnak szakadni egymástól. Viszont már értem miért késnek el mindenhonnan...

2006. november 2., csütörtök

Nyelvében él a nemzet

Azt hittem már vége, de nem. Ma is voltak kint akciónyugdíjasok autókkal, zászlókkal és mára meglepetésként, transzparensek is voltak. Jellemző, hogy a demokrácia hős lovagjai nem tudnák elvégezni az általános iskolát, legalábbis nyelvtanból biztos buknának. Az egyik táblán ez volt kiírva: 'A hazug buldogot fügeszékfel'. Először nem is fogtam fel, hogy mit akar a fügétől. Számomra a füge egy déligyümölcs. 'Nyelvében él a nemzet' - mondta talán Széchenyi. Ezek szerint ez a nemzet már halott, vagy az utolsókat rúgja, ha az igazi, magukat magyarnak valló, és zászlóval fekvő, kelő és takarózó emberek annyira nem tudják és akarják megtisztelni a saját magyarságukat, hogy legalább az anyanyelvüket megpróbálják tisztességesen elsajátítani, és ordító hibáikat nem tárják bátran ország és világ elé. Nem bűn hibásan írni, de mindenképpen bűn, ha a hibát fogadjuk el jónak és nem törődünk a javítással, nem törekszünk a tökéletességre. Az ilyen emberek másban is, például a politikában, hasonlóan igényesek lehetnek. Szomorú, hogy az 'igaz' magyarok nem törődnek ezzel az 'aprósággal'. Számomra ebből látszik, hogy ez csak egy álca és ez mélységesen szomorúvá tesz engem.

2006. november 1., szerda

Halottak napja

Ma halottak napja van. Ez egy fájdalmas ünnep, legalábbis legtöbbünknek, mert minden családban vannak akik idejekorán mentek el, pedig maradhattak volna még. Igazából nincs is olyan, hogy valaki jókor megy el, ha meg tudja élni a korát tiszta tudattal és egészségben, akkor akár örökké is élhetne. Nekem szerencsére jó családom van, kivétel nélkül mindenkit szeretek, kit kit a maga módján és érdemei szerint, de szeretek. Szóval ez az alkalom azoké akik már nincsenek, ma értük gyújtunk gyertyát és megyünk ki a temetőbe. Igaz a temetőbe bármikor ki lehet menni, mint ahogy a hithez sem szükséges a templom és az ima sem, ezek mind csak külsőségek, alkalmak amikor a többi ember előtt bizonyíthatunk valamit, talán a közösséghez tartozást.
Szóval szívesen ki is hagynám, mert nem kellemes, ráadásul az én fájdalmam nem tartozik másra, az én érzéseimet úgysem érti meg más, mert mindenkinek a maga problémája a legnagyobb, és ez talán így is van jól. Ezt mindenkinek magának kell megélnie és feldolgoznia. Csak azt nem értem, hogy miért kívánnak a kollégáim mára kellemes ünnepet?